Az Öreg halász és a sivatag

avagy vízitúra a Tisza tavon

Vízi túrára indultam, a Tisza Tóra. Sokan dicsérték, hogy milyen szép tágas, vadregényes.

Én azért óvatos vagyok már az ilyen reményekkel, hogy ne érjen nagy csalódás.

Poroszlóra beérve, ledöbbentem. Mintha Boszniában lennénk. Ott még a háború után tizenév múltával sem takarították el a nyomokat. Furcsa érzés volt akkor, egy háborús színhelyen végig menni. Filmen nézve egész más. Ilyen képek villantak fel előttem, amikor a főút „ kisebbségiek „ lakta részén végig hajtottunk. Borzalmas látvány, és itt megállni veszélyesebb lenne egy közúti baleset miatt, mint anno a háborús övezet helyszínén. Gyorsan tovább is hajtottunk. Az útba eső első horgászboltban kiváltottam a heti jegyet. Amikor a hölgy közölte, hogy tíz ezer forint, ezen kissé hanyatt estem. Mi van itt, haldorádó!

Az üzletben kávézó rendőr felhívta a figyelmem a sekély vizekre, a zátonyokra. Hát jól van csak meg látom.

Csicsman kikötő.

Hát itt már jelentkezett az alacsony vízállás, de azért kényelmesen vízre bocsátottuk a kenut, és bepakoltunk Istvánnal. Hajnival, feleségével hoztak el ide az autómmal, tetején a kenuval. Úgy beszéltük meg, hogy biztonságosabb, ha ők haza viszik az autóm, és értem jönnek, mint hogy ilyen környezetben magára hagyjam egy hétre. Nem maradt volna az ott egy hétig, talán csak egy napig.

Hajni és István

Elindultam rövid, hat naposra tervezett Vízi túrámra.

                Csendesen lapátoltam. 

Motoros ladikban két horgász, kérdésemre válaszoltak. Még nem fogtak semmit. A kanyar után magányos csónakos, ő két kis kárásszal „büszkélkedhetett”.

Ekkor még mit sem sejtve, nyugalommal, békésen szemléltem az engem körülvevő gyékényest, nádast, jól látható nyomokkal jelezve a normális vízállást.

Ez meg mi? A víz színén, keresztbe a csatornán vastag cső húzódik. Szerencsémre még épp elfértem mellett. A cső végén valami munka gép, talán iszap szivattyú.

 Sziget, erdő, madármegfigyelő torony. A parton kikötő móló, teljesen szárazon. Hmm.

Jókora vízfelület, csak folyton az iszapba merül az evezőm tolla.

 No azért csak lehet evezni.

 Még úgy száz métert. Aztán kiszállás. No nem tanultam meg vízen járni, csak egyszerűen a hatalmas tónak a vízmélysége, már elérte az arasznyit is. Könnyítvén az iszapba ragadás, csizma kiráncigálás keserves feladatán, a kenu hátuljához álltam és a csőrére támaszkodva toltam magam előtt. A távolban egy, nem fehér vitorla, hanem megfigyelő torony. Irányt tartva, dagasztottam a sarat, nagy reményekkel, mert előttem egy csatornának kell lennie. Csak ezt a csatorna nem tudta. Már mint hogy ott kell lennie. Micsoda élmény. Óriás kagylók! A hátuk kilátszik a vízből. Vagy mégsem Óriás kagylók. A víz mélység már csak néhány centi. Ezt meg is érzem. A nyelvem és a bélésem már kilóg, de nem tudom tovább tolni a hajót.

Előveszem ismét a térképet.

Vízálló fóliával bevont Szép, Színes térkép 2000 ft. ért. Hát nem megéri! Olyan szép színes. Sok finom színárnyalattal, alig lehet különbséget tenni köztük. Olyan művészi az egész. Mondom SZÉP. Ez nem elég, még használható is legyen, ennyi pénzért? Gyerekek élveznék, alkoholos filccel tovább lehet színezni. Rejtvénynek is jó. Ki kell találni, mi mit jelent, mi hol van, ki lehet tölteni a vízmélység mércét. Igaz pontosan megvan az határozva, hogy sekély víz, meg mély víz. Ki az a hülye aki ezt nem érti?

A térképet rajzoló gyerekeknek nem kötöttek szénát és szalmát a jobb és bal kezükre, hogy tudják melyik,- melyik. Így aztán megint van min találgatni.

Még az is gongot okoz, hogy előtte, meg mögötte. Tudom, nagyon finnyás, igényes vagyok.

Mert hogy ott van az a szerencsétlen öblítő csatorna, még víz is van benne, csak nem a torony előtt, hanem mögött. Méé nem mindegy. A torony sem a vízben áll, hanem, egy fákkal benőtt félszigeten, vagy inkább gáton, ami legalább 2 km hosszú.

Új értelmezést kapott a sötétkék színezés. Az nem a „mély „ víz, hanem a fával borított erdős szárazföld, amit sosem borít víz. Az erdő helyén mocsár, a mocsár helyén erdő sáv. A változatosság kimeríthetetlen tárházát mutatja ez a Csoda Szép térkép.

A címben szereplő sivatag elnevezés, kevésbé sem túlzott, mint Tónak nevezni, azt amit másutt, a tavaszi esőzéskor víz alatt álló szántóföldnek neveznek.

Jobb helyeken kiírnák, hogy időszakos tó. 

Több helyütt, még ez a néhány centis víz sincs meg, csak a sár, amit a sok elpusztult kagyló borít.

A képen a tó fenekét, nem a kövek borítják, hanem az elpusztított kagylók 28

Jó módszer az élővilág pusztítására. Létesítsünk egy vizes élőterülete, megvárjuk míg betelepül, aztán le a vízzel. Majd csípőre tett kézzel megállni a hajdan volt vízparton, és fennhangon lehet mondani, NA MOST MEGDÖGLETEK !!!

A természetvédelem, a SÖTÉT ZÖLDEK, nyugodtan zsebre vághatnák az összekuporgatott vagyonkájukat és elmehetnének a jó b ………………

A madarak is lassan elkezdik a fészkelő helyüket felkeresni, elfoglalni. A jelenlegi vízállás alapján. És ha későn jön meg a víz, ott pusztul minden?!! Na még egyszer bravó sötét zöldek!

Ha megeszem egy sulyomnak a magját megbüntetnek. ŐK az élővilág mérhetetlen mértékű kiirtásáért jutalmat kapnak.

Lapátolni lehetne a partra vetett sulyom magot. Zsákszámra. És nem csak itt.

Állítólag azért engedik le a vizet, hogy a tavaszi áradáskor legyen hová elhelyezni a megáradt folyó víztöbbletét, hogy megvédjék a lejjebb helyezkedő falvakat.

Ezt megértem, de azért nem kellene mindet leengedni. Hagyni kellene az élővilágnak is valamit, ha már állandóan arról beszélnek. Tudom, ez most divat, és kintről is támogatják. Jó üzlet a Természetvédelem, sok jó Landrovert lehet venni belőle A Deffendert, mert egy valamire való ember alább nem adja.

Szakaszonként kellene több tározót létesíteni, és azokban meglehetne hagyni egy állandó, minimális vízmélységet. A pénzüket sem kellene féltetni, mert a víz horgászatra, vízi sportra, üdülésre bőséggel hasznosítható. Igaz, ez a környéken élő szegényebb rétegnek is munkalehetőséget, megélhetést biztosítana és ez nem cél. Persze adóval még agyon lehet vágni őket, de ehhez én nem értek.

Talán még nem üldöztek el Magyarországról minden jó szakembert. Akadnának, akik értelmesen véghezvihetnék ezt.

Ilyen, és ehhez hasonló borús gondolatok váltakoztak bennem, mikor elszorult szívvel néztem a pusztítást. Már haza jöttem, de a borús emlékek nehezen múlnak.

Megpróbálok a szép dolgokra is gondolni.

Hat nap alatt nem láttam, nem hallottam embert, és hátra a nádasba, még a civilizáció zajai sem hatoltak el. Na ez egy pozitívum.

Első éjszakámat egy parti nádas szélében töltöttem

Reggel a víz felől egy Kis kócsag kukucskált át a ritka nád között. Még három méter is megvolt közöttünk a biztonsági távolság. Ilyen köszöntéssel, nem kezdődhet rosszul a nap.

A partot vastagon szegélyezte a sulyom. Néhányat felvettem és késemmel ketté vágtam. Üresek voltak. A mag helyett, csak egy kis hártyát találtam.

A külső héj nagyon kemény. Ötletessége, bárhogy essen a földre, egy csúcsos hegye mindig felfelé kerül. Kiváló önvédelmi fegyver, kemény talajra szórva még a cipő talpát is át képes szúrni. Itt csak puha föld, vagy mocsár volt, mégis sikerült a lábbelimet néha átszúrnia.

Máris a túlélésnél vagyunk. Szükség esetén, hadi állapotban, a tábor talaját meg kell hinteni vele. Az ellenség, puha talpú osonó cipőjét átszúrja. Jó eséllyel a tábort körülvevő bukó dróttal is megismerkedik, és a földön hemperegve, testközelből megtanulja mi az a sulyom. Egy marékkal a támadó arcába szórni, és még sok egyéb módon is használhatjuk önvédelemre. Erről mintázták a vas sulymot.

Én még nem kóstoltam, de az öregeink ették a sulyom belső magját. Lisztté őrölve, kenyeret is lehet sütni belőle.

A fenékre lemerült sulyom magot, egy a vízbe lemerített, fenékig nyomott irhával szedték össze. Ugyanis a hegye beakad mindenbe, még a földre terített műanyag, ponyvába is megfogódzik kissé. / mivel a Tisza tónál védett, ott ne fogyasszunk, másutt, más ártereken/

Ez volt életem első magányos kenu túrája. Ki is használtam, hogy nem kell cipekednem, ezért sok kényelmi felszerelést is vittem. A hajóba elfér, a víz elbírja.

ily módon került az asztal, a horgász fotel, de a bogrács és a serpenyő is a felszerelések közé.  Más egyebeket azzal a céllal, hogy táborozás közben gyakorlom a bushcraft technikákat.

Délelőtt továbbálltam, újabb evezés, és ismételt iszapbirkózás várt rám.

Csatornára leltem, és a magas parton, ami egyébként tófenék a térkép alapján, kellemes táborhelyet alakítottam ki a fák között.

Bőségben a száraz uszadék fa, nem spóroltam a tüzelővel.

A part széle bokáig érő iszap. Kellemetlen egész nap ezt taposni, a beragadt gumicsizmámmal birkózva.  Kis kutat, vízszerző helyet mélyítettem. A partra combos darab uszadékfát rögzítettem. A part felé eső részére, száraz gallyakat, leveleket hordtam, kis belépőt készítve. Lekerült a gumicsizma.

Víztisztítót készítésével folytattam.

A coca colás flakon fenekét levágtam, felfordítottam. Itt lesz a szája, a tisztítandó víz számára, beöntő nyílás. Öreg pamutpólómat darabokra vágtam. Egy része jó lesz szenesíteni, a többiből a szűrőbe. A flakon csőrébe belülről több rétegű pamutot tömtem. Erre, a baltám fokával aprított, porított faszenet szórtam.

Megint pamut réteg, faszén, és végül pamuttal zártam. E legfelső réteg feladata, a nagyobb szennyeződés megfogása. Erre a célra használhatunk kavicsot, homokot, de ilyen itt nem volt. Az agyag is kivalló vízszűrő réteg, de amit itt a parton a kezemmel szedni tudok, az inkább már mocsaras, és nem ítéltem megfelelőnek.

A legalsó pamutnak a szénszemcséket kell visszatartania, és eleget is tett feladatának.

A Tábori Víztisztító

A colás flakon feltöltve, faszénnel, vízzel és beleállítva a bögrémbe.

Az első „friss csapolás” feketébb  volt a csatorna vízétől, melynek a teteje bőrös volt a kosztol.

 A feketeség nem gond, hiszen a finom faszénpor még a pamuton is átment. Néhány pohárka után megváltozott a helyzet.

A szűretlen víz

A szűrőn kétszer átengedett víz

A sikeresen beüzemelt Tábori Víztisztító után, jöjjön valami harapni való.

A közértben zsákmányolt disznóhús került terítékre.

Centis szeleteket vágtam, a kés fokával megveregetve, kiklopfoltam. Frissen őrölt fekete borssal megszórtam.

Egy ilyen kis nyeles, két darabból álló rács közé befogtam a hússzeleteket.

Majd a tűz fölött megsütöttem

A kenyér se maradjon ki.

Meggyúrtam, majd kelni hagytam a napon.

Vágó deszkán ujjnyi vastagra kinyújtott hosszú nudlikat formáztam, majd a nyársra csavartam

, és megsütöttem.

Kettő natúr a lekvár mellé, kettőt borssal megszórtam, még sütés előtt. Ez utóbbiakat a húshoz.

Amint a kenyerek elkészültek, már éppen eléggé megéheztem az ebédhez.

Roston sült hús vörös áfonya lekvárral. Természetesen a vörös áfonyát is én szedtem az Alpokban, és a lekvárt is magam főztem.

Köretnek a frissen sült rozsos pálcikás kenyér.

Édesség lekváros kenyér, utána törökös kávé, a saját vízműből.

Éjszakára a gyémánt alakú ponyva alá kifeszített főggőágy.

Tegnap reggel fagyott. Ma viszont meleg napos idő köszöntött rám. Ki is használtam a természet adta lehetőséget, a napi tisztálkodáshoz.

Fél lábszárig az iszapban állva alaposan megfürödtem. Ilyenkor ez még eléggé sportos cselekedet, tekintve a víz hőmérsékletét. Miután fent végeztem a csutakolással, a kenu padjára ülve, a lábaimról mostam le a vastag iszappakolást.

Most mondja valaki hogy nem egészséges életmód. Tiszta Fitnesz. A nap melege pótolta a tüzet így megoldva a szárítkozást, nem úgy mint a téli Tundrán, ahol először jó kis tüzet kellett gyújtanom, hogy rám ne fagyjon a víz. Ezután már pucéran is maradtam, csak a naplemente hűvösével öltöztem fel.

Tábori csendélet, amikor már pihennek a szerszámok

Reggeli horgászzsákmány. Nem én fogtam. Ő ragaszkodott az etető kosárhoz.

Miután eleresztett

 

A parton sok apró lábnyom, az éjszakai portyázó rákok nyoma.

Szegények vagyunk, de jól élünk, szoktuk ilyenkor mondani.

Nyárson sült kolbász a reggeli. Természetesen vörös áfonyával, utána kávé tejjel.

Postán megérkezett az egyik Túlélő kolléga, polgári nevén Vasbicikli kovács munkája, az acél a kovás tűzgyújtáshoz. Mellékelt taplót és gyékény buga taplót is élesztéknek. Acélom eddig is volt,de nem ilyen szép kézi kovács munka.

Friss értesülés Zolitól. hogy a taplót elegendő csak szenesíteni a pamuthoz hasonlóan és így is kiváló élesztéket kapunk.

Nosza, rajta. Itt a fán a tapló, le vele.

    A begyüjtött taplót előszőr aprítottam

Ezután belekerült a kedves pipadohányos dobozomba, ( de rég is volt amikor még pipáztam ) a doboz tetején kis szöggel ütött lyuk, a keletkező gázok számára.

és az eredmény, amely nem marad el.

A negatív eredmény is eredmény. Milyen jó, hogy a  balszerencse is szerencse. Ha nem így lenne, semmilyen szerencsém sem lenne.

Szóval az történt, hogy a tapló legkülönbözőbb részeiből vettem mintákat. Ezeket, több részletben, különböző ideig szenesítettem. Majd a kihűlt anyagot a köre helyezve, az acéllal csiholtam a szikrákat. Az eredmény, egyetlen alkalommal majdnem sikerült. A sok sikertelenség után mindig hagyományos, már kipróbált élesztéket használva beizzítottam azt. Erre azért van szükségem, mert még azt kezdem hinni magamról hogy ennyire béna vagyok. Miután a kontroll tűzgyújtások jól sikerültek, megnyugodhattam, hogy a hiba nem bennem van, hanem az élesztékben.

Tevékenye telt ez a nap is, átépítettem a menedékem. kirándultam, nézelődtem.

Sok Kormoránt látok, vadlibákat , récéket, hattyút, gémeket, kócsagokat, és sorolhatnám hogy mi mindent.

Pompás a táborhely, de ha már itt a kenu, meg amúgy is vízi túrát terveztem, megkockáztatok egy kis evezést.

Kis ideig még megtaláltam a csatornát, de azután újabb akadályokkal kellett számolnom. A víz alatti erdő maradványaival. A magasan levágott fatörzsek még pont víz alatt voltak, és vagy észre vettem időben, vagy már csak éreztem amikor zátonyra futottam. Hogy nagyobb legyen az öröm, a víz itt majd egy méter volt. Nehogy már kilépve tudjam leemelni a hajót, az akadályról.

Jókora víztükör, mint egy hatalmas tavon.

Nehogy csalódás érjen, a tó közepén újabb élményekben volt részem.

Víz alatti felvételeket készíthettem a fenékről, és lakóiról.

A természet csodája ez a gyönyörű élő kagyló. A fotózás előtt alaposan lemostam, majd vissza tettem a helyére.

Késő délutánra járt az idő, helyet kellett keresni.

Gyékényes szélén a partoldalban a bokrok alatt találtam egy kis helyet.

Szeles, borús idő érkezett. Alaposan kikötöttem az alacsonyra eresztett ponyvámat, hogy minél kevesebb eső jusson be. Hosszú fárasztó nap volt mögöttem. Lehűlt az idő. A hálózsákomba bújva, a pucér testemmel jól bemelegítettem. Olvasom, hogy többen hidegben mennyire felöltöznek, mi mindent vesznek magukra, még sísapkát is. A hálózsák, önmagában nem meleg. A testünk hője melegíti fel bent a levegőt, és biztosít kellemes komfort érzést. Természetesen ne akarjunk nyári hálózsákban, télen kellemes meleget. De az évszaknak megfelelő hálózsákban levetkőzve kell aludni. Abban az esetben is, ha nincs megfelelő felszerelésünk, este vegyünk le a ruhánkból és takarózzunk be vele.

Előfordul, hogy a kora esti órákban még nem akarok bebújni a hálózsákba, csak le fekve, betakarózva olvasni. Jól is érzem magam egy ideig, majd el kezdek fázni. Nos ekkor nem jó tovább húzni az időt, mert csak egyre jobban fogok fázni, és nem lesz kedvem levetkőzni. A teendő, levetkőzni, bebújni a hálózsákba és a fejemre húzom. Szép lassan belehelem, bemelegítem. Ekkor már kidugom az orrom, arcom, attól függően mennyire van hideg odakint. Ettől jobban sehol sem tudok aludni. Kint a szabadban végig alszom az éjszakát, nem úgy mint szobában, ágyban.

A fekhelyem erősen lejtett a víz felé, emiatt, állandóan csúszkáltam. A háromlábú székem, két lábát, alaposan belenyomtam a puha parti fövenybe, ott ahol a derékaljam véget ér. Így aztán hiába csúsztam lefelé, a szék lábánál megtámasztottam a saját lábam is, megóvva attól, hogy kicsússzak a ponyva alól.

Éjjel esett a csendes tavaszi eső. Még hogy aranyat ér. Már akinek. Én nem lettem gazdagabb. Oldalt bevert az eső, de a felszerelést letakartam, magamra meg a bivakzsákot húztam. A bivakzsákom két személyes. Ekkora kell egy embernek. Belebújtatom a polifoamot, majd a hálózsákomat is, de csak félig. Majd később ha a szükség úgy hozza, jobban magamra húzom, nem kell azért felkelni.

Másnap is egész nap szeles esős idő volt. A ponyva alatt hevertem és olvastam. Napközben két ezüst kárászt fogtam, élve a szákba tettem és vissza eresztettem a vízbe, a kenu farához kötve.

Nappalra, amikor az eső szünetelt, felemeltem a ponyva elejét.

Reggelre kellve, elállt az eső, csak a szél maradt. Itt is voltam, tovább megyek.

Széllel és a hullámzással szemben, alaposan megkellet fogni az evezőt.

A szél a kenu könnyű orrába kapaszkodva állandóan keresztbe akart fordítani. Na legyen meg az öröme, had csinálja amit akar. Nekem meg úgyis kevés a tapasztalatom. A felszerelésem a hajó orrába helyeztem, de ez kevés súly. Én voltam a legnehezebb pont, és mint valami tengely körül, körbefordultunk. Azaz csak fordultunk volna, a kenu és én, ha valami víz alatti fára rá nem futunk. Semmit nem láttam az akadályból. Csak annyit lehet érezni, hogy valami megemeli a hajó orrát, féloldalt, és ott billeg, és nem mozdul sehová. Előre hiába hajtom nem megy, csak vissza felé, lefelé. A szél persze nem azért fújta rá hogy leengedje. Ez a kis testmozgás már nem volt újdonság a számomra, épp eleget gyakorolhattam az elmúlt napokban. Igaz, szél nélkül.

Ma keveset eveztem, hamar egy magasabban fekvő lapos partra  akadtam.

A táborhely megfelelt, de a partraszállás megdolgoztatott. Egy fordulatnál kiléptem a beragadt gumicsizmámból, és beletérdeltem a sárba. Végül is nem estem pofára. Ha valaki látja, biztos szereztem volna neki egy jó napot.

Itt is mint az eddigi helyeken eltüntettem a „civilizált” emberek nyomait. Értsd, összeszedtem a szemetet. Volt még hely a kenuba. Horgásztam, néha kapásom is volt, de fogásom semmi. Meglehet a fenekezőn az alig – alig jelzett kapásokat, rákok, vagy kis törpeharcsák csinálták.

Több fába ütött szöget is találtam, és az egyiknél már régóta nedvedzett a seb. A többi száraz volt.

A várható éjszakai eső ellen, jól leengedtem a ponyvát.

Haza kellett jönnöm, ezért véget vetettem a Tisza party – nak.

Hat nap után a kikötőnél láttam ismét embert.

Itt találkoztam Istvánnal, aki  leányát, Petrát is magával hozta. Csábította a kenuzás.

A kikötőnél kellemes látogatónk volt, egy Vidra . Petra fotózta a telefonjával.

István vette észre, még messze a nád előtt. Legnagyobb meglepetésünkre, felénk tartott, majd a kikötött csónakok közé beúszott. Petra pont ott állt, és csak a mosolyából láttuk hogy ott van a Vidra. Moccanni sem mertünk, nehogy elijesszük. A hogy telt az idő, lassan mozdultunk, és oldalazva közelítettünk felé. Szegénynek az egyik szemén hályog volt. Öreg lakója lehetett az öbölnek, megszokhatta az embereket és az eldobált élelmiszert. Mert ugye azt tudjuk, hogy a Vidra hallal él. Meg diós bejglivel. Petra látta, hogy egy kis hal csapott fel, erre indult be a vidra, és el is kapta. Kicsi volt a hal, éhes a vadász. Nekilátott a parton keresgélni. István egy jókora diós bejglit fedezett fel, melyet rég otthagytak az egyik kikötött csónakon. Letört egy darabot, és a keresgélő állat felé dobta, a kikötött ladikok közé a partra. Hamarosan rá is lelt, és szépen befalta az egészet. Kellemes búcsú volt, kívánok neki még hosszú életet, jó egészségben.

Kenutúra

Tápió – Hajta – Zagyva, kenutúra

Megvettem életem első hajóját,  három személyes, tizenegy éves, sötétkék színű  túra kenut Szadáról. Én vagyok, a második tulajdonosa. A végeiben kialakított zárt légzsákok elsüllyeszthetetlenné teszik. Az ülések csavarral rögzítettek, kivehetőek. Ez fontos a továbbiakban, ha benne akarok aludni. Alapvető felszerelésként, két evezőt, melyek a méretemnek pont megfelelő, egy mentőmellényt, és leszedhető kerekű sólya kocsit.

Istvánnal, este már a térképeket tanulmányoztuk, részleteket nyomtatott ki, a másnapi induláshoz. A terv. Indulás Farmosról, a vármegye hídjától, a Hajta patakon. A Szelei határban a Tápióba jutunk, majd a Zagyva következik. Ez már egy nagyobb folyó. Erről Szolnoknál a Tiszába jutunk. Másfél napos, egy kint alvásos rövid kis próbaút. Ezzel az úttal a szórakozáson kívül a következő céljaim voltak. Ismerkedni a kenuval. Fordulékonyság, súly, térfogat, pakolási lehetőségek. Az eddigi hátizsákos gyalogtúráimhoz képest, a Vizi túrákra más felszerelést viszek. Többet. A hajóban elfér, a víz elviszi, nem nekem kell cipelnem. Amit nem viszek bakancsos túráimon, bogrács, serpenyő. Ezeket fiatalabb koromban még vittem magammal, de most már meg gondolom, mit teszek a zsákomba.  A mentőmellény kötelező, a sólya kocsi ajánlott. Ezeken kívül még egyéb apróságokat, mint machete, balta, petróleumlámpa, és amit még majd kigondolok. A felszerelés hordókba, és úgynevezett búvárzsákokba kerülnek.

Március első napja, a békamentési szezon kezdete is. Mi is ezzel kezdtük a reggelt. István Hajnival, és a gyerekekkel ment ki a falu alá. Én is csatlakoztam hozzájuk. A másfél kilométer hosszú kerítés mellé kihelyezett 77 vödörből, összesen ezernél több, zömében barna ásóbékát szedtünk ki. Főleg a gyerekek voltak a szedők, nagyon élvezték a békák fogdosását. A több vödörnyi kvartyogó csapatot, az országút túloldalán, a nádas tó partján engedtük útjukra.

Ezzel el is telt a délelőtt. Ebéd után, a megpakolt autóval, tetején  kenuval, vissza kocsikáztunk a patakhoz. A vízre bocsájtott hajóba bepakoltuk a készletünket. Integetés a parton maradottaknak, és elindultunk.

István a futó edzése közben, úgy  számolta, hogy itt a patak vize óránkénti 3 – 4 km es sebességgel folyik. A mi kényelmes lapátolásunkkal ezt a sebességet megduplázhatjuk, és ha minden jól megy, az éjszakát a Zagyvába torkollásnál tölthetjük. De nem megy minden jól, mint ahogy az már lenni szokott.  Egy héttel korábban, feljebb, a nádastó – víztározónál a zsilipet megemelték, hogy ezzel a belső vízszintet növeljék. Az első kanyar után már láttuk is az eredményt.  Másfél lábbal lecsökkent a szint, alóla előkerült a gyékény, tömör falat alkotva hajónk előtt.

 Lassan haladva, kutattuk az átjárót, a gyenge pontokat. Néhány méter haladtával tisztább vízfelület húzódott előttünk. Itt könnyen haladtunk, majd erős csapásokkal gyorsulva vágtunk neki a következő sűrűségnek.

Így küzdöttük magunkat előre, a sűrűséget váltogatva a nyílt felszínnel, Tápiószele alá. Minden rossznak vége szakad egyszer, hogy még rosszabb kövesse. Partra szálltunk, felmentünk a gátra, hogy előre sétálva terepszemlét tartsunk. Bizony nem sok jóval kecsegtetett. Gyékény és nád, nád és gyékény  sűrű szövevénye, teljesen elrejtette a vizet a szemünk elől. Hajózhatatlanná vált a Hajta ezen szakasza.

 Bosszankodtunk, de nevettünk is. Nem adjuk meg magunkat. Jöhet a telefonos segítség, Hajni. Mire nagy derültséggel meg érkezett a Volkswagennel, már gát tetején vártuk a teljes rakománnyal. Jólesőn helyeztük magunkat kényelembe,  a meleg autóban. Tudtuk, hogy a falu után egy kis zúgó lesz, ami a sekély vízállásnál újabb kipakolást, átemelést jelent. Ezért a főútról jobbra lekanyarodva, a tájház után, a gyepes gáton, a zúgóig gurultunk. Itt, a már lecsendesült vízre helyeztük a kenut, és benne, elrendezve a felszerelést.

-        nem kell nagyon sietni, jobb, ha még vársz egy kicsit. Búcsúztunk nevetve Hajnitól.

Növényzettől mentes, kanyargós, szűk kanyonban, jó tempóban eveztünk. Felüdülés volt a sok erőlködés után. Nocsak mi ez a zaj. Zúgó. No nem a Niagara, de azért óvatosan suhantunk át két kő között.  Kellemesen telik a délután hátralevő része.  Alkonyodik. Előttünk vasúti híd. A jobb parton, hívogatón, öreg tölgyes áll. A hídnál partra szállunk, felmegyünk körűlnézni, éjszakázó helyet keresni. Iszonyatos robajjal vonat megy át a hídon. Hát ez itt nem lesz jó. Menjünk tovább, túl Tápiógyörgyén. Nem javaslom, ott az ártér most víz alatt van. És a gát túl oldala is. Tudom, ismerem a helyet, jártam arra horgászni elég sűrűn. Ez az erdő tetszik mindkettőnknek. Döntöttünk. A hajót vontató kötéllel húzom, István beül evezni, felfelé az erdő túlsó végéhez. Nem volt nehéz feladat, sokkal könnyebb, mint azt először gondoltuk, az árral, széllel szemben.

Nem kellett helyet keresgélni. A fák között, a magas parton, bárhol felállíthattuk sátrainkat. István nyársat vágott, én elővettem a Lappföldi, teleszkópos nyársamat. A vacsora sült lecsókolbász pálcikás,  kenyérrel. Meggyúrom a tésztát, aztán nyársakért megyek. A tűz a nedves fa ellenére is már szépen ég, jó parazsat ad.

István fafaragó mester. Művészi képessége, kézügyessége itt is jelentkezik. A kolbászt gondosan, szépen átlósan, keresztben irdalja, hogy ne csak jó, de guszta is legyen. A tésztát, kis vágódeszkáján vékonyra sodorja, egyenletesen feltekeri a botra. A végét, benyálazott ujjával, oda heggeszti.

Én két tenyerem közt sodorva vastagabbra hagytam. Az ö kenyere vékonyabb volt jobban megsült, az enyém vastagabb, és puhább lett.  Lila hagyma is került az iszákból az asztalra. 

A szél is elült,  csillagos tiszta éjszaka várt ránk.

Második nap

István volt a korán kelő. Sétált a környéken, én a horgászbottal próbáltam szerencsét. Rablóhalra, csukára mentem. Voblerrel, pergetve végig jártam az előttünk csörgedező szakaszt. Az ujj, túra horgászbotomat most próbáltam ki először. Hogy megy a dobás, milyen rugalmas. Ez kihúzva harminc cm rel rövidebb, csak másfél méter, összecsukva sokkal kisebb mint az „öreg „ amit eddig a túrákra magammal vittem. Még az sem kerül nyugdíjba, csupán a tengeri só már kikezdte, az olcsó, vas alkatrészeit.  Egyetlen hal sem reagált. No se baj, aki nem akar jönni, az marad. Mi mentünk.  A hídnál könnyű kis zúgó, lazán vettük az akadályt. A kitisztított mederben, frissen jó tempóban jutottunk át a „kertek alatt”. Ezt szó szerint kell érteni, hisz kétoldalt a magas part fölött pihent a falu.

 Öreg vashíd, modern beton építmény váltogatták egymást.

 Ismerős víz tárult fel előttem, évente eljövök ide horgászni. Míg itt laktam, gyakoribb látogató voltam. A gát eltávolodik, az ártér kiszélesedik és elárasztja a víz. Egyszer a mederben, másszor a sekélyvizű tavon forgatjuk a lapátot.

 Kezdenek bennünk felelevenedni a tegnapi emlékek. Kezdődik elölről. A nyílt vízfelületeket, sokhelyütt a hajdan fennakadt gallyak, elhalt gyékény és egyéb növényi maradványok borítják, úszó szigetekként. Még a valami fűféle is kinőtt rajta. Akármilyen sebesen hajtottunk is rá ezekre, csak beleragadtunk. Gyakran inkább a kezünkkel a növényzetbe kapaszkodva húztuk magunkat előre, mint hogy az evezőt használtuk volna. Nagyobb eredményt elérve így.

Pihenő. Hová is rejtettem a kamerát?

 Alacsony építésű hídhoz érünk, vagy csak a víz nagyon magas, mindegy, a lényeg, hogy még a kenu orra sem fér be a híd alá.

Visszaevezünk, és balra az ártérre fordulunk. Jó is ez egészen addig, míg az úthoz nem érünk. Ez is víz alatt áll, csak sekély. Megfeneklünk. Nem baj, a kis merülésű kenunál ez azt jelenti, hogy nyugodtan kiszállhatunk, a gumicsizmánkba nem folyik be a víz.  Itt könnyen húzzuk, a csizma a mélységmérő. Ezt a megoldást többször is alkalmaztuk a nap folyamán, a Tápió mentén.

Öröm tölt el a Bíbic hangjának hallatán. Ők is megjöttek és elhozták a tavaszt. Magányos szürke gém áztatja pipaszár lábait a hideg vízben.  A falutól távolodva, élettel telítődik a pusztaság. A gát messze, tágas ártér, messzire ellátni. A meder partját, sűrű bokros szegélyezi, köztük fák magasodnak, lábuk mélyen a víz alatt.

A következő híd alatt még a fejünk sem kell lehajtani.

Vizi Sorompó keresztezi, zárja el utunkat. Mintha csak jeleznék, stop, itt a hódok birodalmába hatolunk be, ne háborgassuk a lakókat

A mesteri fokon körberágott fa, miután már nem tudta tartani magát, pontosan keresztbe dőlt a patak felett, lezárva azt. A békés vándorok előtt a kis kapu mindig nyitva. Megkerülve a sorompót, tovább haladhattunk. Meg – megállva csodáltuk ezeknek az érdekes kis állatoknak a munkáit, a foga nyomait. Mint finom kis vésőjével a faszobrász munkálkodik az anyagon,  a már meglévő alakzatokból még jobban kihozni a benne rejlő szobrot.  Mesteri munka a Csókolódzó Hódpár.

Mennyi mindent rejt magában ez a kis mini vadon, amit csak a víz felől lehet igazán, a víz szintje felől nézve látni.

Jól kitaposott sáros ösvény

A húsz forintos mellett jól látható és a nagysága is érzékelhető az Európai Hód lába nyomának.

Észak Amerikai rokonával ellentétben nem épít gátat, csak valamilyen búvóhelyet keres készít magának.

Az alábbi képek, talán egy ilyen Hódvárat mutatnak.

A sok érdekes látnivaló feledteti az idő múlását. Kellemes időjárás mellett érjük el Ujszászt. Eddigre, a lakottabb vidék közeledtére, a Hód nyomok is elmaradnak.

Estére szeretnénk Szolnokot, a Tiszát elérni. Belehúzunk. Ezen a szakaszon, már tiszta a víz, csak a partról belógó ágakra, bedőlt fatörzsekre kell vigyáznunk. Ezen jól elmulatjuk az időt, néha az ágaknak kormányozva hajónkat.

Széles vízfelület, elettünk a zagyva.

A víz színe is más. Jobbra kanyarodva ráfordulunk, az alattunk növekvő víztömegre. A parton gyerekek figyelnek minket kíváncsiskodva, egy család sétál a parton.

Az ártéri erdő famatuzsálemei csodálatba ejtenek minket. Némelyiket körbeölelni, talán három ember is kevés lenne. Időről- időre kikötünk, partra szálunk, megmozgatjuk elgémberedett lábainkat. Nem vagyunk még hozzászokva naphosszat, ehhez a testhelyzethez.

Megered az eső, amolyan szép, csendes, áztató. Ránk kerülnek az eső kabátok, a csomagokat is letakarjuk, bár amúgy sem sok kárt tehet a vízhatlan csomagolásban rejtőzködő felszerelésnek.

Érdekes fára figyelünk fel. Ez már nem is a fa, inkább csak egy megdőlt fa, lelógó vastag ága. Jóval a talaj felett elvágták, és közvetlenül a vágás felett, pedig egy hód körberágta. Vagy először rágta, aztán vágták. A friss forgács még ott hever alatt

Utunk ezen szakaszán sok Tőkés récét látunk. Párosával kelnek fel előttünk. Ritkábban fácán is kerül a szemünk elé. Egy ízben Barkós cinegéhez kerültünk közel. Még a délelőtt, Nagykócsagokat láttunk. Kevés Szarkát, a falvak alatt Balkáni gerléket.  Egerészölyvet, szitáló Vörös vércsét is megfigyelhettünk. Tegnap este baglyok szálldostak a patak felett. Él az egész határ. Sok madarat figyelhettünk meg. Másfajta élőlény nem mutatkozott. A békamentő kerítésen kívül, itt csak egy vízbe vetődő békát láttam.

Újabb akadály. Hatalmas bedőlt fák duzzasztják a vizet. A jobb part mentén, esélyesnek látszik az átjutás lehetősége. A látszat nem csak néha csal. Víz színén fekvő, és alá merült jókora fatörzs akadályoz, az átjutásban. Visszaevezünk, a partnak visszük a hajó farát.  István ül hátul, ő végzi a nehéz munkát. A felső ágat átemelve rajtunk a víz közepére dobja. Én mozgatom az alsót. Elindítani, a folyam sodrára bízni nem sikerül, de azt elérjük, hogy felette, még ha súrolva is , és a kimagasló oldalágak között, ezen a szűk átjárón az árral, sikeresen, baj nélkül, túlju

Az eső néha eláll, az ég borús, későre is jár, szürkület. Milyen szerencse hogy még nincs zöld lombja a fáknak. A nappal oly csodálatos, csónakázás a zöld lombsátor alatt című program, ilyenkorra sötét tavasbarlangi kirándulássá változna. A kétoldalt sötétlő partok között csillogó  víz fénye is változik, jelezvén a sodrást, felszín alatti törzseket, ágakat. Sejtelmes a víz. Változnak az esti hangok. Ez megint valami zúgót jelent. Kikötünk, terep, azaz zúgó szemle. Húsz, harminc méter hosszúságban fodrozódik a gyorsan futó víz.  Itt sebesebb mint eddig volt, de vélhetőleg a kövek felett elegendő a víz réteg, hogy a kenu alját ne sértse fel.

Ellökjük magunkat a parttól és izgulva a ránk várótól sodródunk, evezőinkkel az egyenes irányt tartva, ügyelve, hogy ki ne forduljunk. Klassz volt, hamar túljutottunk. Kár hogy nem láttuk. 

Távoli fények tűnnek elő. Egy toronyház. A víztorony tetején, a repülők számára figyelmeztetésül villogó vörös jelzőfény. Ezek már jó azonosítási pontok.  István már telefonon tartja a kapcsolatot, feleségével, Hajnival. Ő vállalta magára azt a nem egyszerű feladatot, hogy elénk jön az autóval. Mivel mi sem tudjuk, pontosan hol vagyunk, ő meg találjon meg.  Egy a bizonyos, hogy lefelé úszunk a folyón. Az ellenkező irányt észrevettük volna. Lesznek majd hidak, és ahol egyszerűbb a partra szállás ott ér véget ez a kis túránk. Hídban nem volt hiány. Hajni az első hídnál várakozott, gyalogosan. Az autót lejjebb hagyta, ahol kivilágított parkolót talált a magas part mentén, és kikötésre is alkalmas helyet.

A meredek csúszós partra lépve alig sikerült megállni.  Élményekben gazdag másfél nap volt mögöttünk. Köszönet Hajninak a segítségéért.