II. Trapper bushcraft

II. Trapper bushcraft

Surrogó nesz, majd a hó roppanása. Surrogás, roppanás, surrog a hótalp a havon,majd megroppan a hó a hogy ránehezedek a lábamra, a hótalpra. Egy másfajta halk nesz, amint a túrabot mélyre merül a puha fehérségbe. Surranás, roppanás. Megállok, csend. Fehér Csend. Jutnak eszembe Jack London szavai, és gyönyörű írásai az Alaszkai vadonról.

Kedves Olvasóm van fogalmad arról mi az a csend. Nem biztos. Szél nem fúj, semmi nem rezdül, állat nem neszez. A civilizáció néhány heggyel már a hátam mögött. Nincs távoli motorzúgás, mozdony fütty, de még egy falusi kutya ugatása sem hallatszik. Csend, a legteljesebb csend. Élet azért van körülöttem, hiszen a fák és a többi növény él, csak most alszanak. Velük együtt a mormoták is, alattam a hó és a föld alatt üregeikben. Csend, magány. Gyönyörű, legalábbis nekem. Érzem hogy mosolygok, boldog vagyok. Szívom magamba mindazt ami körül vesz.

Hogy is kerültem ide?

Teljesen hétköznapi módon. Reggel 8 órakor a szolgálati járattal, a drótkötélpályás, kabinos felvonóval, az Ikarussal, felrepültem 900 m szintet a Bischling re. A 2 km es utat 8 perc alatt teszi meg. Távolodva Wefenweng házaitól, fel 1800 m fölé. A kabinban „átöltöztem”.

Síbakancsot húztam, a másik a hátizsákba került. Bergstation. Felcsatolom a léceket. Az ég szürke a hó fehér. Így könnyen látom magam alatt az „utat”.

 Nem mindig van így. A „ fehér ég” egybeolvad a hóval, elvész a horizont. Nem látom hol a föld és hol kezdődik az ég. A puha hóba süppedő síléceket sem látom, hiába nézek az orrom elé. Ráhagyom magam a gravitációra. Mintha repülnék a semmibe.

 Csak el ne felejtsem a csípőm ütemes mozgásával az egyensúlyomat jobbra-balra helyezni, ílymódon szlalomozó mozgással lassítani a tempót. Néha valami ismeretlen erő felkap, majd alá ejt. Ez egy domb volt amit nem láttam. Így suhanok két hegyet megkerülve, s 300 m –t ereszkedve. Ládenberg talstacion. Váltás. Síléc le, bakancs csere. A sí felszerelést itt hagyom, itt fog rám várni a haza úton.

Gyalogszerrel indulok fel a következő hegyre. Előttem egy D-i emelkedő hó mentes addig pár métert kell havon megtennem.

 Meg is merülök benne rendesen. Sikerül lábaimat felhúzni, és térden állni a havon. Így térden csúszva haladok előre. A lábszáraimon, a megnövelt felületen már megtart a hó. A túrabotok a hóra fektetve, kezeimmel kicsit rájuk is támaszkodhatok.  A Lengyel Tátrában tanultam ezt a trükköt, mikor is…

Leküzdöm az akadályt,  kemény földre érek. A hó mentes hegyoldalon felérve már minden fehér. A hátizsákról  le-, a bakancsaimra fel -csatolom, a  hótalpakat.

Surrogás, roppanás. Surrogás, roppanás. S körülölel, a Fehér Csend.

Novemberben sok hó leesett, vastag puha takarójával borítva be mindent. Egy helyi vadász szerint mikor a mormoták aludni térnek, két hét múlva leesik a hó. Csak ezt elfelejtette tudatni a mormotákkal is, így eshetett, hogy a gerincen összefutottunk.

 A Havasi mormota és én.

 Kemény hidegek jöttek, majd melegedett, valósággal tavasziasra fordult az idő. A hó összeesett, tömörödött. A hajnali mínuszoktól ismét megfagyott a teteje. Így esett a könnyű járás a havon, alig tenyérnyit süllyedtem bele.

 Hoppá ! Jó hogy csukva a szám mert most megtelt volna hóval. Bal lábam hirtelen mélyre süllyedt, egyensúlyomat veszítve, a hátizsákom fokozta a lendület erejét. Semmi nem tartott vissza attól, hogy belebucskázzak a hóba. Kezeimmel támasztékot keresek, hogy felnyomjam magam a hóból. Nincs semmi. Minden puha. A zsákom is azon igyekszik, hogy még inkább belepréseljen. A lábaim mozdítását a hótalpak nehezítik. Mulatságos helyzet, nem először fordul elő. Nem kalimpálok. Az arcom igyekszem kiszabadítani, hogy a levegőt biztosítsam magamnak. Ez a legfontosabb. Gondolatban felmérem a helyzetem hogyan is állok. Mármint fekszem. Szusszanok, majd addig ügyeskedem míg hótalpra nem állok.

Előfordulhat, hogy egy mély hóval teli gödörbe, víznyelőbe vagy más kellemes helyre merül le az ember. A bukfencezés után azt sem tudja merre van le és merre van fel. Pánikolni nem szabad. Egy kevés nyálat csordítson ki a száján. Merre csordul? A felső vagy az alsó ajka felé. Az utóbbi a jobbik eset, fejjel felfelé áll. Sok tapasztalás kell a vadonban, egyedül önönmagára számítva. Kellenek ezek az egy- két méteres hóban fürdések, síléccel, hótalppal, hátizsákkal. Először jól meglepődik az ember fia. Bolond helyzet, nincs segítség. Sílécekkel a legnehezebb kivergődni. Mozdulni sem tudok. Első, valamelyik kezem kiszabadítani a túrabot csuklópántjából, elérni az arcomat és a havat elkotorni, minél nagyobb helyet csinálni, levegőhöz jutni. Nagy eséskor a kötés kiold a léceken ez a jó, szabadabb a lábam. De ha csak lassan csúsztam és úgy álltam fejre, akkor marad. Minden helyzet más, de megoldható, csak bízzon magában az ember, ne veszítse el a fejét.

Ha mély a hó, a hótalp sem tud csodákat tenni, csupán lehetőséget biztosít a tovább haladásra.

 Nélküle a térdig érő hóban nehéz menni. A mellig érőben pedig lehetetlen. Ilyenkor egyetlen lehetőség a térden csúszás. Az alsólábszárunk jóval nagyobb felületet nyújt mint a talpunk, és ezen már fent tudunk maradni. Többméteres hóban is csak maximum mellig süllyedtem. Oldalt nyújtott karom, zsákom fenntartott.  A talpam alatt semmi stabil támpontot nem éreztem. Hülye egy helyzet. Ott vagyok a hóban. Nem tudok mozdulni. Nem tudok a felállni. Csak idétlenkedek.  Eszembejut egy jelenet Farly Movat : Ne féljünk a farkasoktól c. könyvéből. Mélyen süppedve a törmelékben csúszott be valahová. Se megállni, sem elesni nem tudott. A farkascsalád szinte vigyorogva nézte hogy mit szerencsétlenkedik ott az az ember.

Hát én is érzem hogy milyen nevetséges lehet, ahogy itt szerencsétlenkedek. Már csak a kajánul mosolygó farkasok hiányzanak.

A csöndben érzem, hogy még a gondolataimat is hallani lehet.

Fenyőszajkó cserregése töri meg a csendet. Ragadozó, ember, jár az erdőben. Adja hírül riasztásával.

Csodálattal tölt el a természet, a nagyszerűségével, változatosságával. Minden lépés után más, csak meg kell látni, észre kell venni mindazt amit nyújt. Itt egy kiszáradt fa, vastagon lepi valami zuzmó, vagy egy Thynlandia szerű növény.  Az élő fára telepedett rá és megölte, elszívta a táplálékát, hogy önmagát éltesse, vagy a kiszáradt fa adott neki otthont.

 Ez is az élet része. Nem tudom rá a választ.

Gyorsan múlik az idő, észre sem veszem, de itt és most nem is fontos. Feljutok a nyeregbe, a Joch Riedelre, innen egy hosszú ereszkedés, és egy völgyet követve lejuthatok Lungötz nevű kis faluba. Egyéb lehetőségek is bőven akadnak. A körülvevő hegyek.  Itt tőr az ég felé az Eis kogel, még 600m szint a csúcsáig.  Ott már az erdő határ felett lennék. A plató. Szikla világ. Nyáron sem egyszerű ott a továbbjutás, most a nagy hóban, az ösvényt megtalálni? Mert, hogy látni nem lehet. Ismerni kell a vidéket. Már kellően messze vagyok a civilizációtól, nem megyek tovább. A meredély szélén, lankásabb, egyenesebb részt keresek táborhelynek. Ágas bogas , öreg fa köti le figyelmem. Fotózok.

Sok képet készítek, szépeket. Azt amit itt látok, de főleg az érzéseket, visszaadni nem tudják. Papírra vetem, gyarló törekvés az igyekezetem, hogy mindezt elmondjam.

Néhány méter, na ez itt pont jó. Lepakolok. Eddig túráztam, most kezdődhet a bushcraft.

Koros fenyő. Az alsó ágak hiányában elférek alatta. Itt alig van hó, levethetem a hótalpakat. A zsákom a fának támasztom. Előkerül a hobó kályha, elő az edények. Kezdjem a tűzgyújtással. Maréknyi száraz gyújtós, kevés gyanta mindig van nálam.

 Amint fogy, naponta pótolom.

Egy kis lapos kő, pont jó lesz a kályhát ráállítani. Dübörögve ég a tűz a kályhában. Azt gondolná az ember, hogy fel akar szállni, csak még kicsit túráztatja a motort. Tatonka lábaskám hóval tele, már melegszik.

 A tűz is vissza áll alapjáratra, amint leégett a gyanta. Lássunk munkához.

Fűrész készítés. Na jó, ez így nem igaz, hiszen a fűrészlapot a kereskedőnél vettem. Nekem csak a kertet kell elkészítenem, tábori körülmények között. Milyen eszközeim vannak. Nézzük csak. Bicska-fűrész, kés ( Bushman ), balta, zsineg. Ennyi elég is. A fűrészlapot az övem rejti magában.

Néhány faágra van szükségem.  A fűrészlap 80cm, a gerincnek is egy 80cm es ágat kell. Két 40 cm es oldalnak, és egy 30cm es feszítőnek. A méréshez nem kell mérőszalag, csak úgy körülbelül.

 A gerinc két végébe mélyedést vájok, az oldalszárak részére. Ez utóbbiak alját befűrészelem a fűrészlap számára, a felső részén pedig kis nútot a zsinegnek. Mivel az ágak nem egyenesek ezért, ahogy megkívánja, az ívük szerint forgatom őket.

 Még két kis csap melyek a lapot rögzítik. Minden itt van már csak össze kell állítani. Szépen elkészítve, egy komoly, keretes, asztalos fűrészt kapunk.

 Annak aki még nem használt ilyen fűrészt, és nincs gyakorlata barkács dolgokban sem, nincs könnyű dolga. Számukra majd egy egyszerűbb megoldást fogok bemutatni.

No lássuk milyen munkát végezetem! Amott egy kisebb kiszáradt fa. Nyugodt mozdulatokkal nekilátok. Jó a lap, stabil a fűrész, egyenletesen vágom, s végül döntöm a fát. Szép sima a vágási felület.

 Ezt a lapot friss fához árusítják, de a szárazat is könnyedén, szépen viszi. Öröm a munka. Megérdemlem a vállveregetést ezért jól elkészített és nem csúnya szerszámért. Életem első sajátkészítésű keretes fűrésze! Na erre iszom egyet. Egy jó meleg teát.

A mai napra több tervem is van még. A kezdeti sikereken felbuzdulva, folytatom.

Tűz. Ez gyakran okoz gondot. Vajon mennyi fára van szükségem ahhoz, hogy 2l hólevet tudjak előállítani. Ezért a mai nap a tűzgyújtáskor már odakészítettem egy kis rakás gallyat, és csak ebből használok.

Tapasztalatból tudom, hogy nem kell sok gally, de hogy csak ily kevés mennyiség fogyjon el, ezt akartam bemutatni. Az alábbi két fotón lehet látni a felhasznált fa mennyiségét. Egy és egy negyed órába telt a hóolvasztás.

A felhasznált fa kis térfogatú, és könnyű mivel száraz. Szükség esetén akár magammal is vihetek egy porciót, ha netán a fa határ felett szándékozok eltölteni egy éjszakát.

Következő teszt a szükség vízmelegítő,tartály. Ez most teljesen hihetetlenül hangzik, pedig működik. Egy petpalackot megtöltünk vízzel és betesszük a tűzbe. Nem teljesen szinig, és a tűzbe csak a vizzel telt részét  tesszük. Ezt így már csináltam nyáron, szabadtűzön és forró vizet nyertem.  Most a hobókályhás változata következik. Ráállítom a flakont a platnira. Hoppá! Csak raknám, mert amint a fémhez ér a műanyag rögtön megolvad. Ráragad a vasra és kis lyukat eredményez. Gyorasan levele.

 A kályhát a parázzsal együtt fejre állítom. Ugye eddig a platni volt felül, most a kályha nyitott része kerül felülre. Megigazítom a tüzet, „megrakom” a kályhát. Ágacskákkal körberakom a tűzteret, és a közepére állítom szájával lefelé a palackot.

 Mivel a fenekén lyukak keletkeztek. Minden a tervek szerint. A víz melegszik. A fizika törvényeinek megfelelően tágul a víz térfogata. Miután a levegőt már kiszorította, következik a víz. Vékony sugárban feltörő meleg vizes szökőkút. Hát kell ennél nagyobb luxus egy téli hegyi táborban. Kérdem én. A víz felforrósodott. A palack is  kikerült a tüzes katlanból. A nyak, a kupak, zsugorodott, megégett kissé, és egy – két lyukacska itt is keletkezett.

 Valami dereng, hogy a kupaknak nem szabad a tűzbe érnie. Miért is? Más az anyaga, vastag a fala ? Nem tudom,  de ezt még megismétlem talpra állított és gallyakkal körbeékelt flakonnal.

A nap már lemenőben. Ideje lesz összepakolnom, eltüntetni nyomaimat, és elindulni. Felcsatolom a hótalpakat. Csend, nyugalom. Változnak az árnyak , ahogy a nap sugarai átszűrődnek a fák között.

Hangfoszlányok, távoli zajok jutnak el hozzám. Közeledek az állomáshoz, még elérem a felvonót.

 Itt már visszacserélek sílécre. Szép volt ez a mai nap is, csak rövid. A következő már kint alvásos lesz. Nem történt semmi nagy kaland? Igaz. De figyeljünk a részletekre. Az apró dolgokat is vegyük észre, tudjunk neki örülni. A hegy ma is kegyes volt hozzám. Utam egy kegyhely mellett visz. Matuzsálemi fába vájt, kis „kápolna” . megállít. Nem vagyok vallásos, de az ilyenek, mint ez is, elgondolkodtatnak. Egyszerűek, de mondanak valamit. Azok akik állították, látogatják, itt fent, messze a falutól. Azok hisznek benne.

Szánhúzó VB 2009 videó

Falconry festival Hungary

Farmosi tapasztalás videó

Homoki vipera Medvednica 19.08.2010.wmv

III. Farmosi pákász bushcraft

2011. 10. 28-30.

Október végét írjuk. Szép őszi napok, csípős reggelek. Lássuk, miből tudnánk most megélni a szikes pusztában a nádasban. A tavasszal gyűjtött növények közül mit tudunk fellelni, a jelenlegi állapotukban elfogyasztva mi lesz az eredmény. Tesztelni a korábban tartósított növényeket, halakat.

A különböző okok, a gyűjtögetés, a horgászat, a nagyobb terület bejárása miatt nem építünk tábort a pusztában. Az őrizetlenül hagyása nem lenne hasznos. A gátőrház most nem volt szabad, ezért a tanyám lesz a központ. Jövő tavasszal, a tanultakat összegezve ismét a csatorna partján táborozunk, egy alkalmas helyen, és már „élesben” éljük a nádi világ életét.

Utazás a szokásos, Budaörsön felvettem Attilát. János sajnos nem tudott jönni, így Hatvan kimaradt. Irány Farmos. Útközben két helyen is baleset volt, ez nagyon lelassított. Sötétben érkeztünk meg. Ma bent alszunk a házamban. Tűzgyújtás. Füst. Dugult a kémény. Nem csoda, már vagy egy éve nem gyújtottam be.

1. nap.

Péntek reggel. Kéménytisztítás. Végre, irány a puszta.

A gyepet, ahol a vadhagymát, vadpaszternákot gyűjtöttük lekaszálták. Azért még volt néhány kis vadsóska levél. A szélén, a vizenyősebb gazosban, magasra nyurgult elszáradt zöldség szárak, a csúcsukon a magot hozó fészkes virágzat, messziről mutatták magukat. Könnyen ki tudtuk húzni őket a földből. Sok már rohadt. Az épségben lévő gyökerek is vékonykák, az illatuk, zamatos ízük is már a múlté, de azért bekerültek a vászon zsákocskába.

Katángkóró. Amelyiknél, az elszáradt szárak tövében kis zöld leveleket látunk, annak a gyökere is jó, gyűjtésre érdemes. Itt már kemény volt az agyagos föld, minden egyes gyökérért meg kellett dolgozni a késsel.

Gyékény. A patakparti iszapból, az elöregedett (de idei) szárak alól már könnyebben ki tudtam tépni a vízszintesen futó friss gyökereket. Ezeken néhány centis zöld hajtáscsúcsok láthatóak. Partra dobáltam, ott Attila késével megtisztította a használhatatlan öreg részektől. Jócskán gyűjtöttünk a zsákunkba.

Késő délutáni sétánkat egy bokrosokkal, rétekkel tarkított vegyes erdőben tettük. Szemet gyönyörködtető látvány, az őszi levelek színpompája. A szárazság miatt gombát nem láttunk.

Tyúkhúr. A tavaszi özönhöz képest, most csak apró szárakat találtunk, melyek gyökerestől szakadtak ki, ezért óvatosan kellett szedni.

Tűzgyújtás, majd nagy örömömre megérkezett Papica is. Már két éve nem láttuk egymást. Esti beszélgetés után a ragadozó madaraknak készült, esővédő tetők alatt tértünk nyugovóra.

2. nap

Ébresztő még sötétben, csípős, majdhogynem fagyos reggel. Kávé, tea elfogyasztása után, Papica terepjárójába ültünk. A faluban felvettük Nyitrai István barátomat, aki mindig velünk volt a korábbi bushcraftokon is. Farmoson a Hajta vízszintje igen alacsony volt, ezért a folyását követve lejjebb mentünk Tápiógyörgye alá. Kilométerekkel a falu után, elhagyva a természetvédelmi területet is, álltunk meg. Csukázni jöttünk. Kishalunk nem volt, ezért villantóval próbálkoztunk. Kora tavasszal, amikor a kishalak még pihennek, ez eredményes volt. Most azonban alig reagáltak rá. Néhány odakapás a kisebbek részéről, de az sem komoly. Amint melegedett az idő, az okot is megláthattuk. A tiszta vízben halrajok úsztak.

(Később visszatértem ide, csali hallal felszerelkezve, és fogtam egy szép, majd másfélkilós csukát)

A tanyámra visszatérve nekiláttunk a főzésnek.

A földem szélébe, évekkel ezelőtt homoktövist telepítettem. A bogyók már puhák voltak és nagyon ragaszkodtak a szárukhoz. Lehetetlennek látszott a szedése, de István ötlete, hogy szedjük villával, eredményesnek bizonyult.

Homoktövis lekvár: a bogyókat, kevés vízzel, sok cukorral feltettük a tűzhelyre főni. Időnként megkavarva, a bogyókat fakanállal szétnyomkodva, lassan megfőtt.

Sűrű, fanyar, de igen zamatos, finom lekvárt nyertünk.

Lósóska szósz főtt burgonyával: a sóskát még a tavasszal gyűjtöttem. Olajban dinsztelve, szárazdunsztba tettem el. Jó étvággyal fogyasztottuk, mindenkinek ízlett.

Tyúkhúr leves: pici darab szalonna zsírjára kisütve, tyúkhúr, vad zöldség, sóban eltett zamatos turbolya. Nem volt rossz, de a tavaszi ízek emléke után hááááát, gyenguska. A zöldségnek alig volt zamata, hiányzott a vad hagyma. A sóban eltett zamatos turbolya pedig, minden ízét elveszítette.

A főzések, a gyűjtött anyagok előkészítése folyamatosan haladt. A katángkóró aprítása, szárítása, pirítása. A megtisztított gyékénygyökereket, hosszában felvágtuk, majd sütőlemezen, a tűzhely fölé állított téglákra tettük, hogy lassan száradjon, ne pörkölődjön. Mindenki kivette a részét a munkából.

Palacsinta az ínséges időket idézve: egy rész búzaliszt, egy rész tölgyfa fűrészpor, pici só, víz. Szabadtűzön, palacsintasütőben sütve. Óriási volt mindannyiunk meglepetése. Tökéletes, finom. Szép világosbarna, egyben maradt a palacsinta, lehetett feldobva pörgetni. Miután a Homoktövis lekvárral megkentük, ettől jobb desszertet nem is kívánhattunk volna.

Kárászsütés: még a nyár elején sok kis kárászt fogtam. Ezeket kétféle módon tartósítottam. Alaposan besózva, felfűzve, napon szárítva. A másik módszer, kis műanyag edénybe rétegeztem sóval, olyan mennyiségben, hogy a só által kioldott lé, a só, teljesen ellepje. Most ez utóbbi került terítékre. Alaposan átmostam a halakat, kicsit áztattam, majd serpenyőben, olajon megsütöttük. Kevesebb sütési idő kellett, mint a frissen fogott hasonló halaknak. A sóban állás megpuhította a szálkákat, és ezért nem kellett ropogósra sütni, hogy fogyasztható legyen. Talán mondanom sem kell, hogy ez is fenséges lett.

Időközben István felesége, Hajni is megérkezett a gyerekekkel kerékpáron. Ők is kivették a részüket a kóstolóból.

Katángkóró kávéval fejeztük be a mai lakománkat.

Este van, sötét. Istvánt családostul, a kerékpárokkal együtt Papica fuvarozta haza a falu túlsó végébe.

3. nap

A sötétben szólok Papicának, hogy 6 óra, kelni kéne. Visszamorog a hálózsákja mélyéről, hogy még csak 5! Az éjjel visszaállították az órát. Na sebaj.

Tábori kemence építése és természetesen a használatba vétele a mai program.

Ennek a kis kemencének a létjogosultságát a következő szituációban képzeltem el. Magányos vándor hosszú úton. A szükséges alapanyagokat már összegyűjtötte, csupán sütni, főzni kellene, hogy legyen mit ennie a következő néhány napban. Az erre alkalmas helyen tábort állít, kemencét készít. Süt, főz majd másnap, harmadnap továbbáll, és ezt ismétli az útja alatt. Ehhez a kemencéhez olyan helyet kell választani, ahol agyagos a talaj. Kis vízmosás, vagy bármilyen partfal kedvező ehhez a munkához. Nagy társaságnál, vagy állandó táborhelyen, már egy nagyobb kemencét kell, érdemes építeni.

Itt a nádas mentén a szikesen bőven van alkalmas meredély. Mivel természetvédelmi terület, ott nem akartunk ilyen munkát végezni (más a helyzet túlélés esetén). A falu szélén, a dűlő mellett nem akartunk. Az én tanyám homokon van. Istvánék udvara a nádas széléig tart. Ott a helyünk, a válykos gödörnél.

A csípős kora reggeli órában alig kezdtünk neki a munkának, amikor megjelent István leánya Petra, egy kis tálkában forró, sütőben, hajában sült krumplival. Hajni jó érzékkel tudta mi kell a bushcraftosoknak. Ez illett ide. Ettük is szorgalmasan, Petra meg hordta, és körülöttünk szorgoskodott. A tea is a tavasszal szedett mentából készült.

Kemencekészítés egy szál Busman késsel. Két arasznyival a partfal szélétől, a késemmel lyukat fúrtam lefelé. Ez lesz a kémény. Átmérője 10-12 cm. Mélysége, ameddig a késemmel sikerült, kb. 30 cm. Oldalról egy kisebb vödör méretű öblöt faragtam, amely hátul elérte a kéménynyílást. A szája kisebb, hátrafelé kitágul. Ennyi. Elő a szikravetőt, és lehet begyújtani. Jó huzattal dübörgött a kemence. István hirtelen ötlettől vezérelve, sárral kis peremet húzott a kémény köré. Hogy hasznosítsuk a kéményből felszálló meleget, három rövid akác karót ferdén a talajba, és már mehet rá a bogrács.

Attila egy fateknőben a gyékény lisztet őrölte ki a már száraz gyökerekből, egy vékony farönk segítségével.

István Papicával ajtót készített a kemencének úgy, mint ahogy a paticsfal készül. A földbe leszúrt ágak közé vesszőket fontak, majd szalmatörekkel kevert sárral mindkét oldalról betapasztották.

A kemencében folyamatosan égett az erős tűz, hogy az agyag átforrósodjon.

István vezetésével, kimentünk a kiskapun a szikesre és …

gyűjtöttünk. Ennek a levele sós izü, és ezt kevertük a gyékénylisztből készült lepénybe.

Gyékénylisztből készült lepény szépen gyorsan megsült a kemencében.

Már meg sem lepődtünk, hogy ez is jól sikerült. Hiába, no, tudunk mi!

A sütögetés tovább folytatódott.

Hamuba sült pogácsa: búzaliszt, víz. Jól összegyúrva kis pogácsákat formázva, be a kemencébe.

Időnként megforgattuk. A sütések alatt mindig visszaraktuk a kemenceajtót. Közben Hajni is kijött. A pogácsát egy kis házi fekete ribizli lekvárral tettük még élvezetesebbé. Látván, hogy a pogácsa ennyiünknek kevéske, sütött bent krumplisat, és megvendégelt minket.

Halsütés kemencében: a napon szárított halakat még tegnap beáztattam. Most liszttel meghintettem (azért, hogy a nedves hal bőrére, ne az agyagos hamu ragadjon), és így kerültek a kemence aljára. Ez sem vallott kudarcot, ehető volt, nem is maradt belőle, de a tegnapi, olajban, serpenyőben sülthez közel sem jöhetett az izét tekintve.

Kolbászsütés a kémény fölött: Papica elővarázsolta a hazait, és betetőzvén az ebédet, kolbászokat húzott nyársa, és megsütötte. Ezzel is igazolva a kemence sokrétű használhatóságát.

Elütötték a delet, Attilának, Papicának indulniuk kell. Jövőre folytatjuk!

Eredményesen, tapasztalatokkal gazdagodva, jó baráti társaságban telt ez a pár nap.

Tűzgyújtás szikravetővel

Gyerekjáték: vitorlás csónak nádlevélből, Pisti munkája

Útifüves palacsinta

Résztvevők:

-Nyitrai István és családja

-Attila ( filater )

-Papica

-Berkut