II. Trapper bushcraft

II. Trapper bushcraft

Surrogó nesz, majd a hó roppanása. Surrogás, roppanás, surrog a hótalp a havon,majd megroppan a hó a hogy ránehezedek a lábamra, a hótalpra. Egy másfajta halk nesz, amint a túrabot mélyre merül a puha fehérségbe. Surranás, roppanás. Megállok, csend. Fehér Csend. Jutnak eszembe Jack London szavai, és gyönyörű írásai az Alaszkai vadonról.

Kedves Olvasóm van fogalmad arról mi az a csend. Nem biztos. Szél nem fúj, semmi nem rezdül, állat nem neszez. A civilizáció néhány heggyel már a hátam mögött. Nincs távoli motorzúgás, mozdony fütty, de még egy falusi kutya ugatása sem hallatszik. Csend, a legteljesebb csend. Élet azért van körülöttem, hiszen a fák és a többi növény él, csak most alszanak. Velük együtt a mormoták is, alattam a hó és a föld alatt üregeikben. Csend, magány. Gyönyörű, legalábbis nekem. Érzem hogy mosolygok, boldog vagyok. Szívom magamba mindazt ami körül vesz.

Hogy is kerültem ide?

Teljesen hétköznapi módon. Reggel 8 órakor a szolgálati járattal, a drótkötélpályás, kabinos felvonóval, az Ikarussal, felrepültem 900 m szintet a Bischling re. A 2 km es utat 8 perc alatt teszi meg. Távolodva Wefenweng házaitól, fel 1800 m fölé. A kabinban „átöltöztem”.

Síbakancsot húztam, a másik a hátizsákba került. Bergstation. Felcsatolom a léceket. Az ég szürke a hó fehér. Így könnyen látom magam alatt az „utat”.

 Nem mindig van így. A „ fehér ég” egybeolvad a hóval, elvész a horizont. Nem látom hol a föld és hol kezdődik az ég. A puha hóba süppedő síléceket sem látom, hiába nézek az orrom elé. Ráhagyom magam a gravitációra. Mintha repülnék a semmibe.

 Csak el ne felejtsem a csípőm ütemes mozgásával az egyensúlyomat jobbra-balra helyezni, ílymódon szlalomozó mozgással lassítani a tempót. Néha valami ismeretlen erő felkap, majd alá ejt. Ez egy domb volt amit nem láttam. Így suhanok két hegyet megkerülve, s 300 m –t ereszkedve. Ládenberg talstacion. Váltás. Síléc le, bakancs csere. A sí felszerelést itt hagyom, itt fog rám várni a haza úton.

Gyalogszerrel indulok fel a következő hegyre. Előttem egy D-i emelkedő hó mentes addig pár métert kell havon megtennem.

 Meg is merülök benne rendesen. Sikerül lábaimat felhúzni, és térden állni a havon. Így térden csúszva haladok előre. A lábszáraimon, a megnövelt felületen már megtart a hó. A túrabotok a hóra fektetve, kezeimmel kicsit rájuk is támaszkodhatok.  A Lengyel Tátrában tanultam ezt a trükköt, mikor is…

Leküzdöm az akadályt,  kemény földre érek. A hó mentes hegyoldalon felérve már minden fehér. A hátizsákról  le-, a bakancsaimra fel -csatolom, a  hótalpakat.

Surrogás, roppanás. Surrogás, roppanás. S körülölel, a Fehér Csend.

Novemberben sok hó leesett, vastag puha takarójával borítva be mindent. Egy helyi vadász szerint mikor a mormoták aludni térnek, két hét múlva leesik a hó. Csak ezt elfelejtette tudatni a mormotákkal is, így eshetett, hogy a gerincen összefutottunk.

 A Havasi mormota és én.

 Kemény hidegek jöttek, majd melegedett, valósággal tavasziasra fordult az idő. A hó összeesett, tömörödött. A hajnali mínuszoktól ismét megfagyott a teteje. Így esett a könnyű járás a havon, alig tenyérnyit süllyedtem bele.

 Hoppá ! Jó hogy csukva a szám mert most megtelt volna hóval. Bal lábam hirtelen mélyre süllyedt, egyensúlyomat veszítve, a hátizsákom fokozta a lendület erejét. Semmi nem tartott vissza attól, hogy belebucskázzak a hóba. Kezeimmel támasztékot keresek, hogy felnyomjam magam a hóból. Nincs semmi. Minden puha. A zsákom is azon igyekszik, hogy még inkább belepréseljen. A lábaim mozdítását a hótalpak nehezítik. Mulatságos helyzet, nem először fordul elő. Nem kalimpálok. Az arcom igyekszem kiszabadítani, hogy a levegőt biztosítsam magamnak. Ez a legfontosabb. Gondolatban felmérem a helyzetem hogyan is állok. Mármint fekszem. Szusszanok, majd addig ügyeskedem míg hótalpra nem állok.

Előfordulhat, hogy egy mély hóval teli gödörbe, víznyelőbe vagy más kellemes helyre merül le az ember. A bukfencezés után azt sem tudja merre van le és merre van fel. Pánikolni nem szabad. Egy kevés nyálat csordítson ki a száján. Merre csordul? A felső vagy az alsó ajka felé. Az utóbbi a jobbik eset, fejjel felfelé áll. Sok tapasztalás kell a vadonban, egyedül önönmagára számítva. Kellenek ezek az egy- két méteres hóban fürdések, síléccel, hótalppal, hátizsákkal. Először jól meglepődik az ember fia. Bolond helyzet, nincs segítség. Sílécekkel a legnehezebb kivergődni. Mozdulni sem tudok. Első, valamelyik kezem kiszabadítani a túrabot csuklópántjából, elérni az arcomat és a havat elkotorni, minél nagyobb helyet csinálni, levegőhöz jutni. Nagy eséskor a kötés kiold a léceken ez a jó, szabadabb a lábam. De ha csak lassan csúsztam és úgy álltam fejre, akkor marad. Minden helyzet más, de megoldható, csak bízzon magában az ember, ne veszítse el a fejét.

Ha mély a hó, a hótalp sem tud csodákat tenni, csupán lehetőséget biztosít a tovább haladásra.

 Nélküle a térdig érő hóban nehéz menni. A mellig érőben pedig lehetetlen. Ilyenkor egyetlen lehetőség a térden csúszás. Az alsólábszárunk jóval nagyobb felületet nyújt mint a talpunk, és ezen már fent tudunk maradni. Többméteres hóban is csak maximum mellig süllyedtem. Oldalt nyújtott karom, zsákom fenntartott.  A talpam alatt semmi stabil támpontot nem éreztem. Hülye egy helyzet. Ott vagyok a hóban. Nem tudok mozdulni. Nem tudok a felállni. Csak idétlenkedek.  Eszembejut egy jelenet Farly Movat : Ne féljünk a farkasoktól c. könyvéből. Mélyen süppedve a törmelékben csúszott be valahová. Se megállni, sem elesni nem tudott. A farkascsalád szinte vigyorogva nézte hogy mit szerencsétlenkedik ott az az ember.

Hát én is érzem hogy milyen nevetséges lehet, ahogy itt szerencsétlenkedek. Már csak a kajánul mosolygó farkasok hiányzanak.

A csöndben érzem, hogy még a gondolataimat is hallani lehet.

Fenyőszajkó cserregése töri meg a csendet. Ragadozó, ember, jár az erdőben. Adja hírül riasztásával.

Csodálattal tölt el a természet, a nagyszerűségével, változatosságával. Minden lépés után más, csak meg kell látni, észre kell venni mindazt amit nyújt. Itt egy kiszáradt fa, vastagon lepi valami zuzmó, vagy egy Thynlandia szerű növény.  Az élő fára telepedett rá és megölte, elszívta a táplálékát, hogy önmagát éltesse, vagy a kiszáradt fa adott neki otthont.

 Ez is az élet része. Nem tudom rá a választ.

Gyorsan múlik az idő, észre sem veszem, de itt és most nem is fontos. Feljutok a nyeregbe, a Joch Riedelre, innen egy hosszú ereszkedés, és egy völgyet követve lejuthatok Lungötz nevű kis faluba. Egyéb lehetőségek is bőven akadnak. A körülvevő hegyek.  Itt tőr az ég felé az Eis kogel, még 600m szint a csúcsáig.  Ott már az erdő határ felett lennék. A plató. Szikla világ. Nyáron sem egyszerű ott a továbbjutás, most a nagy hóban, az ösvényt megtalálni? Mert, hogy látni nem lehet. Ismerni kell a vidéket. Már kellően messze vagyok a civilizációtól, nem megyek tovább. A meredély szélén, lankásabb, egyenesebb részt keresek táborhelynek. Ágas bogas , öreg fa köti le figyelmem. Fotózok.

Sok képet készítek, szépeket. Azt amit itt látok, de főleg az érzéseket, visszaadni nem tudják. Papírra vetem, gyarló törekvés az igyekezetem, hogy mindezt elmondjam.

Néhány méter, na ez itt pont jó. Lepakolok. Eddig túráztam, most kezdődhet a bushcraft.

Koros fenyő. Az alsó ágak hiányában elférek alatta. Itt alig van hó, levethetem a hótalpakat. A zsákom a fának támasztom. Előkerül a hobó kályha, elő az edények. Kezdjem a tűzgyújtással. Maréknyi száraz gyújtós, kevés gyanta mindig van nálam.

 Amint fogy, naponta pótolom.

Egy kis lapos kő, pont jó lesz a kályhát ráállítani. Dübörögve ég a tűz a kályhában. Azt gondolná az ember, hogy fel akar szállni, csak még kicsit túráztatja a motort. Tatonka lábaskám hóval tele, már melegszik.

 A tűz is vissza áll alapjáratra, amint leégett a gyanta. Lássunk munkához.

Fűrész készítés. Na jó, ez így nem igaz, hiszen a fűrészlapot a kereskedőnél vettem. Nekem csak a kertet kell elkészítenem, tábori körülmények között. Milyen eszközeim vannak. Nézzük csak. Bicska-fűrész, kés ( Bushman ), balta, zsineg. Ennyi elég is. A fűrészlapot az övem rejti magában.

Néhány faágra van szükségem.  A fűrészlap 80cm, a gerincnek is egy 80cm es ágat kell. Két 40 cm es oldalnak, és egy 30cm es feszítőnek. A méréshez nem kell mérőszalag, csak úgy körülbelül.

 A gerinc két végébe mélyedést vájok, az oldalszárak részére. Ez utóbbiak alját befűrészelem a fűrészlap számára, a felső részén pedig kis nútot a zsinegnek. Mivel az ágak nem egyenesek ezért, ahogy megkívánja, az ívük szerint forgatom őket.

 Még két kis csap melyek a lapot rögzítik. Minden itt van már csak össze kell állítani. Szépen elkészítve, egy komoly, keretes, asztalos fűrészt kapunk.

 Annak aki még nem használt ilyen fűrészt, és nincs gyakorlata barkács dolgokban sem, nincs könnyű dolga. Számukra majd egy egyszerűbb megoldást fogok bemutatni.

No lássuk milyen munkát végezetem! Amott egy kisebb kiszáradt fa. Nyugodt mozdulatokkal nekilátok. Jó a lap, stabil a fűrész, egyenletesen vágom, s végül döntöm a fát. Szép sima a vágási felület.

 Ezt a lapot friss fához árusítják, de a szárazat is könnyedén, szépen viszi. Öröm a munka. Megérdemlem a vállveregetést ezért jól elkészített és nem csúnya szerszámért. Életem első sajátkészítésű keretes fűrésze! Na erre iszom egyet. Egy jó meleg teát.

A mai napra több tervem is van még. A kezdeti sikereken felbuzdulva, folytatom.

Tűz. Ez gyakran okoz gondot. Vajon mennyi fára van szükségem ahhoz, hogy 2l hólevet tudjak előállítani. Ezért a mai nap a tűzgyújtáskor már odakészítettem egy kis rakás gallyat, és csak ebből használok.

Tapasztalatból tudom, hogy nem kell sok gally, de hogy csak ily kevés mennyiség fogyjon el, ezt akartam bemutatni. Az alábbi két fotón lehet látni a felhasznált fa mennyiségét. Egy és egy negyed órába telt a hóolvasztás.

A felhasznált fa kis térfogatú, és könnyű mivel száraz. Szükség esetén akár magammal is vihetek egy porciót, ha netán a fa határ felett szándékozok eltölteni egy éjszakát.

Következő teszt a szükség vízmelegítő,tartály. Ez most teljesen hihetetlenül hangzik, pedig működik. Egy petpalackot megtöltünk vízzel és betesszük a tűzbe. Nem teljesen szinig, és a tűzbe csak a vizzel telt részét  tesszük. Ezt így már csináltam nyáron, szabadtűzön és forró vizet nyertem.  Most a hobókályhás változata következik. Ráállítom a flakont a platnira. Hoppá! Csak raknám, mert amint a fémhez ér a műanyag rögtön megolvad. Ráragad a vasra és kis lyukat eredményez. Gyorasan levele.

 A kályhát a parázzsal együtt fejre állítom. Ugye eddig a platni volt felül, most a kályha nyitott része kerül felülre. Megigazítom a tüzet, „megrakom” a kályhát. Ágacskákkal körberakom a tűzteret, és a közepére állítom szájával lefelé a palackot.

 Mivel a fenekén lyukak keletkeztek. Minden a tervek szerint. A víz melegszik. A fizika törvényeinek megfelelően tágul a víz térfogata. Miután a levegőt már kiszorította, következik a víz. Vékony sugárban feltörő meleg vizes szökőkút. Hát kell ennél nagyobb luxus egy téli hegyi táborban. Kérdem én. A víz felforrósodott. A palack is  kikerült a tüzes katlanból. A nyak, a kupak, zsugorodott, megégett kissé, és egy – két lyukacska itt is keletkezett.

 Valami dereng, hogy a kupaknak nem szabad a tűzbe érnie. Miért is? Más az anyaga, vastag a fala ? Nem tudom,  de ezt még megismétlem talpra állított és gallyakkal körbeékelt flakonnal.

A nap már lemenőben. Ideje lesz összepakolnom, eltüntetni nyomaimat, és elindulni. Felcsatolom a hótalpakat. Csend, nyugalom. Változnak az árnyak , ahogy a nap sugarai átszűrődnek a fák között.

Hangfoszlányok, távoli zajok jutnak el hozzám. Közeledek az állomáshoz, még elérem a felvonót.

 Itt már visszacserélek sílécre. Szép volt ez a mai nap is, csak rövid. A következő már kint alvásos lesz. Nem történt semmi nagy kaland? Igaz. De figyeljünk a részletekre. Az apró dolgokat is vegyük észre, tudjunk neki örülni. A hegy ma is kegyes volt hozzám. Utam egy kegyhely mellett visz. Matuzsálemi fába vájt, kis „kápolna” . megállít. Nem vagyok vallásos, de az ilyenek, mint ez is, elgondolkodtatnak. Egyszerűek, de mondanak valamit. Azok akik állították, látogatják, itt fent, messze a falutól. Azok hisznek benne.