Föld Anyánk, az én vallásom.

Föld Anyánk, az én vallásom.

Jóval az északi sarkkör fölött, a tundrán köszöntött rám egy borongós reggel. Sebesen rohanó folyó völgyében, a kanyon fái között húztam meg magam éjszakára kis tüzem mellett. A parazsat ébren tartva, könnyen gyújtottam mag a kávéskannám alatt az amúgy is lobbanó nyírkéreggel a tüzet. Közép Európai erdőkben keresni kell, itt ebből áll az erdő, a fenyő mellett. Még csak október elejét írunk, de itt már fagyosak a hajnalok. Jólesik a hálózsákból kibújva a meleg ital. No meg a szertartást sem hagynám ki. Vizet hozni a folyóról, miután feltörtem a parti jeget, a kannában felforralni, bele az őrölt kávét, még egy kicsit főzni. Micsoda illatok. Na ezért már érdemes élni. Egyszerűbb az instant kávét gyorsan megkeverni, de nekem itt ezek a kis szertartások, az otthon érzetét nyújtják.  Miközben ezt papírra vetem, most is jóleső érzés tölt el, és visszavágyom oda. 

A folyó egy kis kopasz hegyet jár körbe. A térkép a környék legmagasabb pontjának jelöli. Onnét szépen beláthatom a tájat.  A kávézás után összepakolom a felszerelést, minden a hátizsákba kerül. Alig marad nyoma, annak hogy itt töltöttem az éjszakámat. Valami azért mégis. Védett helyre gyújtóst készítek, az esti tűz mellett faragott tollas ágakkal kiegészítve.  Szüksége lehet rá annak, aki erre jár. Cudar idők jönnek. A hajnali fagy még nem tartós, de nem régen egy két napig tartó hóvihart vészeltem át, szerencsémre egy kunyhóban. Azzal köszöntött be a tél. Mindez már a múlté, ujj nap ujj kalandok. Indulásra készen, körül jártatom a szemem, és elköszönök. Megköszönöm az erdőnek a menedéket, a fa tüzének a melegét, a folyónak a vizet, amit megihattam.  Azoknak az embereknek is akik összevágott tűzifát  készítettek ide egy kis fedél alá hogy száraz maradjon, ne lepje be a hó.

Az idő enyhe, borús. Kényelmesen ballagok, a nem túlmeredek hegynek felfelé. Boldog vagyok. Itt élhetek, részese a természetnek, aki ugy látom, befogad. Felérek a tetőre, csúcsnak nem nevezhetném. Messzire ellátok, és iszom a látványt. Végtelen erdővidék, csak a folyók, tavak sokasága szakítja meg. A kiemelkedő kis hegyek kopaszok, rajtuk már nem nőnek fák. Tudom, ahogy egyre feljebb megyek északnak, úgy ereszkedik le az erdő határ, míg végül csak a puszta tundra marad, az ő finnségével.  Míg merengek, az idő változik. Köd borul a tájra, szitálni kezd az eső. Szél kerekedik, esőt hoz. Nem tud zavarni. Fújni akar, hadd fújjon. Esni akar, hadd essen. Az a dolga. A hátizsákomra már rákötöztem a nagy nejlon szemetes zsákot, hogy megvédjem felszerelésem. Fejemre a csuklyát, begombolkozom. Nyugalom, béke tölt el. Nehezen tudom ezt szavakkal kifejezni. Lassan megyek le a hegyről, elérem ismét az erdőhatárt. Keskeny ösvényeken, ismét elérem a folyót a kanyarulat után.  Térképem Vizi átkelőt jelez. Remélem nem Ford lesz, azaz gyalogos gázló a mély és hideg vízben.  Szívet melengető látvány, drótkábel a folyó felett. Ehhez rögzítve az átkelő csónak, hogy a sodrás ne vigye el, és ezzel húzom át magam is.

Itt nagy a sodrás, mély a víz a kanyonban. A parton is folyik, nincs befagyva a víz, csak a csónakba fagyott bele az eső. A mai friss „meleg” vízzel a tetején. Munkához látok, miután a parton biztonságba helyeztem a hátizsákom. Belelépek a vizes, jeges csónakba.  Vízmerő sajka kéznél, de a jeget valamivel fel kell törnöm. Igyekszem mindent kimerni. Közben már jó benne vagyok a délutánba, ideje lesz átkelni, ha a túlparton akarok éjszakázni.

A hátizsákot, bedobom, magam is beszállok. Az első ilyen átkelésem izgalommal tölt el. Alaszkai tájakat, Jack London történeteit idéző hely. Na hogy is van ez. Hol állva, hol térdelve nyújtózkodom a kötél hurkok után. Felváltva ezekkel húzom magam, és velem a csónakot is. Közép felé haladva erősödik a sodrás, megperdülök, megcsúszik a talpam. Leülök, a még kevéske vizet rejtő csónak fenékre.  Megijeszt a rögvest vizessé váló nadrágom. Ajaj. Ez itt már nem játék. Az eső már elállt délután, hűl az idő, jön a fagy. Meg kell szárítanom majd a nadrágomat, mert rám fagy. Elő szőr is még az átkeléssel kell foglalkozom. Szerencse, hogy csúszásomkor a kötelet nem engedtem el és nem kifelé estem a jéghideg sodrásba. Csak nyugalom és nem lesz itt semmi baj. Túlpart, kiszállás, mély sóhaj. Eddig megvolnék.

Gyors mérlegelés. Itt nincs menedék, sem tüzelő készítve.  Mit tegyek ? Nekilátok, fát vágni, ruhát szárítani, és közben pucéran menedékemet elkészíteni, a lassan szürkeségbe boruló erdei félhomályban. A másik lehetőség. Néhány kilométerre menedékházat jelez a térkép. Azt már világosban el nem érhetem. A ház a folyó partján áll. de a parti ösvény, járhatatlan.  A gerincen kell mennem, és időben lekanyarodni a folyóhoz, el nem tévesztve a helyet. Itt már megmaradt a hó, ez nagy segítség az esti sötétben. A tovább haladás mellett döntök, remélve hogy nem lesz nehezen járható az ösvény. Sok helyütt, a magasan keresztbe futó gyökereket kell folytonosan átlépkedni, ami nappal csak fárasztó, de éjjel, bukdácsolást hoz.

Reménykedek Föld Anyánk jóságában. Egésznap, és végig az úton azt tehet velem amit akar, én viselem, sőt tetszik is a keménysége, és az öröm tombol bennem, hogy beengedett a világába és enged benn élnem. Most jó lenne ha segítene, Ne tegyen sok gyökeret az utamba, ne bukjak fel bennük. A felkelő hold elé ne hozzon felhőt, hogy lássak az erdőben.  A friss hóban nincsenek emberi lábnyomok, amelyek útba igazíthatnának, merre menjek, hol ereszkedjek le.  A hold fénye segít kiszűrnöm, hogy hol vezet az ösvény.

Leereszkedem a víz felé, és nagyot dobban a szívem. Sötét szögletes árny a vízparton. A kunyhó. Megtaláltam.  Bent kályha mellette száraz tüzelő, gyújtós.

Megmenekültem a fagyástól. Köszönöm Neked Föld Anya hogy segítettél abban hogy elérjek ide.  Nem feledkezve meg a dolgos kezekről akik ezt és a többi menedéket is felépítették, ellátták bőségesen tüzelővel,  és viszonzásul semmit nem kérnek. Ők névtelenül.

Ez az én vallásom.