Megérkezésem, az Északi sarkvidéki Tundrára, a kis kunyhóba.

Megérkezésem,  az Északi sarkvidéki Tundrára, a kis kunyhóba.

Január 4. én hideg hajnalra ébredtem.  Hátizsákom  bepakolva , útra készen állt a szobában az ajtó mellett. Gondos válogatás, mérlegelés után döntöttem úgy, hogy mit vigyek, és mit ne, erre az útra magammal. Naponta újra csomagoltam, még nem, összeállt a poggyász.    Gyors mosakodás után, felöltözve, a hidegre felkészülve a 20 kg os hátizsákommal ballagtam a bokáig érő hóban, a meredek ösvényen, le a várból, a hegyről,  ahol lakom, a Werfeni vasútállomásra.  A csúszós útra számítva legalább egy órát adtam magamnak, hogy elérjem a vonatot.  Néhány átszállással időben értem Münchenbe, a repülőtérre. A szokásos papírok, beszálló kártya elintézése, majd a  poggyász ellenőrzés után a kapuhoz mentem. Az idei tél későn jött meg, és még alig esett hó. Münchenből,  Helsinki i  átszállással repültem. Itt már havas volt a kifutópálya, csípős a levegő. érezni lehetett, hogy igen,  itt már tél van.

Az elmúlt évek alatt, több mint fél évet töltöttem északon. Megragadott a varázsa. Szeretek itt lenni. Már minden évszakban jártam fent, csak az igazi tél, a téli éjszaka maradt eddig ki. Most ennek is elékezett az ideje. Alig tizenkét órás utazás után landolt a gépem, a 6700 lakost számláló Inari járáshoz tartozó  Ivalóban. 

 Itt kicsi a népsűrűség, ezért is szeretem. Ez a járás akkora, mint Magyarországon egy megye, de csak annyian lakják, mint egy nagyobb faluban.

Ahogy kiszálltam a repülőből, a kivilágított kifutópályán a mínusz 24 fok ellenére melegség áradt szét bennem. Úgy éreztem magam mint aki haza érkezett. Itt nem várt busz, ami a géptől a terminálhoz vigyen. Minek. Ez egy kis repülőtér, napi néhány, esetleg egyetlen járattal.  Családias a hangulat. Átveszem a hátizsákom és megyek az épület előtti tágas térre. A hatalmas hótorlaszok, a parkoló szélén jelzik, hogy itt nem viccel a tél. Gépkocsik, taxik, buszok várják az utasokat.  Mindenki tudja hová tart, hol melegszik át, hol tölti barátok, család közt a hosszú zord  éjszakát. Csak én nem. Azért én is reménykedem, hogy az elképzeléseim valóra válnak.  Az első, hogy lesz egy busz amelyik Délre megy és elvisz Saariselkáig.  Nem kellett sokáig keresnem.  Az emberek,  sofőrök segítőkészek. Elmondom, hol akarok leszállni, és ők eligazítanak, hogy melyik buszra szálljak. Zsákom a csomagtérbe kerül, én pedig kényelmesen helyet foglalok a jó melegben, az első ülésen, hogy lássam hol járok, nehogy túl haladjak a célomon.

Az örök nappalban, amikor sosem megy le a nap, már több szőr jártam északon. Érdekes, szokatlan élmény volt, a mikor éjfélkor ugyanúgy süt mint délben.  Ennek a megtapasztalásához, messzire kell utazni. Én eljutottam Svalbardig, 1000 km re az Északi sark-tól. Itt a nap delelőn sincs magasan, és éjfélkor sincs alacsonyabban mint délben.  Megérkezésemkor, tudván, hogy ez a Jegesmedvék , a Polar Beer földje. Több medve él itt mint ember, és fegyver nélkül nem egészséges a házakat elhagyni.   Ezért a  településen akartam aludni valahol egy csendes zugban. Ezzel máris gondjaim akadtak. Itt a városka, merőben szokatlan  arculatot mutat. Hatalmas szabad, nyílt, hangsúlyozom, nyílt területek fekszenek a házak között. Sehol fa, de még egy csöpp bokor sem ami tövébe elrejtőzhetnék, hogy nyugodtan alhassak.  Egy kis vízmosásra leletem a folyó mentén. Ez itt jó is lenne. No de hát ide látni messziről és ha az esti sötétedésre várok, akkor bizony még néhány hétig nem fogok aludni. Nevetnem kellett ezen a helyzeten. Végül is az első éjszakámat a rakodó konténerei között töltöttem, emberektől és medvéktől nem háborgatottan. Megszoktam, hogy késő este fekszem le aludni amikor már sötét van, villanyoltás után és pirkadatkor kelek.   Most pedig úgy ragyog a nap, mint délben, és ilyenkor bizony nem szabad ágyban maradni. Valami bennem nem hagy aludni, mindenáron ébresztőre serkent. Márpedig, pihenni, aludni is kellene. Pár napnál tovább nem bírja az ember. Sátor nélkül a szabadban aludtam, így az sem vetett árnyat. Ragyogóan sütött a szemembe a nap. Hátat fordítok, ez  valamit segít. Ezt meg kell szokni, a testnek fárasztó, de a léleknek mégis vidámabb a napfény, mint a sötétség. Aki északra utazik számítson ezekre az élményekre. Számomra egy életre meghatározó élményben részesített. Azóta is szeretem azt a világot, és mindég viszza kell, hogy térjek oda.

Túrázáskor előnye is van az örök világosságnak. Nem merül ki az elem a fejlámpába. A másik, hogy akkor pihenek amikor elfáradtam, és aztán akár éjjel kettőkor is felkerekedhetek.

Az Északi sarktól minél délebbre megyünk,  annál nagyobb az eltérés a nap járását illetően. Ez abban mutatkozik meg, hogy délben a nap magasabban jár, este alacsonyabban. Ahogy a sarkkört elhagyjuk, végül már le is bukik éjszakára.

Télen ennek épp az ellenkezőjét tapasztalhatjuk meg, fel sem kell a nap.

Hajdanában még olyant írtak, hogy fél év nappal fél év éjszaka. Ezt olyan írhatta, aki elutazott 2 hétre nyár közepén és 2 hétre tél derekán. Az örök világosság és az örök sötétség csak néhány hétig tart,

 Már majdnem felkelt a nap.

Ilyen élmények után meg akartam tapasztalni a sarkvidéki éjszakát.

Az ördög sem olyan fekete, mint mondják, és a sötétség sem olyan sötét.

Ilyen emlékek, gondolatok forogtak a fejemben, miközben a busz suhant a kemény hóval belepett országúton.  Az út hófehér , hát milyen fehér legyen. Az út szélén hódombok, áthághatatlan torlaszokat emeltek  a folyamatosan közlekedő tolólapos hókotrók. Túl rajtuk erdős terület, melyet,  amint kissé feljebb emelkedett az út, pusztaság váltott fel. Mindent  vastag hótakaró borított amely szinte világított az estében. Az égsem  fekete, de még csak nem is sötét. Csak amolyan sötétszürke. Mint később megtapasztaltam,  Ez a fény tökéletesen elegendő az esti túrázáshoz, az erdei  gyalogláshoz.

Saariselka.  Helyi viszonyban egy nagy településnek látszik, amely csalóka kép, hiszen a sok faház, mind szállás. Ez egy turista központ. Tudatosan jöttem most ide.  Van egy szupermarket ahol élelmet tudok venni, sportszer kölcsönző, sífelszereléshez, és itt lehet kutyaszánt, snow mobilt leszervezni. Itt a következő élelmiszer üzlet, nincs túl messze, talán 30 km. Ezeket fontos figyelembe venni, van úgy hogy közel 100 km –t is kell menni a boltig.

Egy Szállodánál állt meg a busz, ki szálltam, fel zsákoltam.

A buszban a sofőr mellet digitális hőmérő jelezte, hogy kint -24 C van.  Ezt rögtön meg is éreztem. Ma reggel még 20 C fokkal melegebb volt. Nem szoktam még meg a hideget, ezért ez a gyors váltás szinte mellbe vágott. Hozzájárult a 20kg os hátizsák, és a bemelegítés nélküli menet.

Vigyorogtam magamban, fülig ért a szám. Boldog voltam. Megérkeztem, Itthon vagyok.  Az út másik oldala már a „ vadon „. Nem volt számomra ismeretlen a vidék.  Nyáron itt is túráztam egy hétig, jókora kört leírva ezen a szép lankás vidéken.

Akkor találtam rá egy egyszemélyes  rönkházra, itt a közelben. Oda tartottam. Tudtam, hogy ott vár engem az a pici kunyhó, benne priccs, asztalka, és egy szintén kicsi kályha. Alacsony, én a közepén, épp hogy csak, fel tudok állni benne. 

Az otthon érzete. Nem az én házam, nem az én tulajdonom. Nem baj, nem is kell, hogy az enyém legyen .  Azé aki arra jár, és ott akar megmelegedni, megaludni a priccsen.

  Megalhatok az erdőben is, sátor nélkül, tűz mellett, ahogy szeretem. De a kis kunyhó az erdei magányban, az valahogy más.  Akik magányosan járják hetekig a vadont, talán  mi másképp érezzük ennek a hangulatát. A vadon az otthonom, és otthonom minden táborhely, ahol lehajtom a fejem. A víz forralás, a kávé főzés még meghittebbé teszi számomra. Ezért is nem mondok le a tábori, törökös, kávéfőzésről.

Lappföldön, azon a hatalmas sarkvidéki Tundrán ismerek jó egynéhány kis rönkházat, és amikor a környékükön járok felkeresem , örömmel üdvözlöm őket.  Mind az Otthonaim.  Csodás érzés viszont látni.

Amkor elterveztem ezt az utazást, már akkor tudtam, hogy az első éjszakámat itt töltöm. A bensőmet kitöltő meleg, kellemes érzés, hogy ott lapul az erdőben tőlem még sok ezer kilométerre egy parányi kunyhó ahová most megyek.  Ebből a távolból hihetetlen most is ahogy visszaemlékszem rá.  Régóta ott áll és rám vár. Ott is van egy otthonom, ha az idő cudarra fordul megvéd engem.