2015. március 17., kedd

Az Öreg halász és a sivatag



Az Öreg halász és a sivatag

avagy vízitúra a Tisza tavon

Vízi túrára indultam, a Tisza Tóra. Sokan dicsérték, hogy milyen szép tágas, vadregényes.
Én azért óvatos vagyok már az ilyen reményekkel, hogy ne érjen nagy csalódás.
Poroszlóra beérve, ledöbbentem. Mintha Boszniában lennénk. Ott még a háború után tizenév múltával sem takarították el a nyomokat. Furcsa érzés volt akkor, egy háborús színhelyen végig menni. Filmen nézve egész más. Ilyen képek villantak fel előttem, amikor a főút „ kisebbségiek „ lakta részén végig hajtottunk. Borzalmas látvány, és itt megállni veszélyesebb lenne egy közúti baleset miatt, mint anno a háborús övezet helyszínén. Gyorsan tovább is hajtottunk. Az útba eső első horgászboltban kiváltottam a heti jegyet. Amikor a hölgy közölte, hogy tíz ezer forint, ezen kissé hanyatt estem. Mi van itt, haldorádó!
Az üzletben kávézó rendőr felhívta a figyelmem a sekély vizekre, a zátonyokra. Hát jól van csak meg látom.
Csicsman kikötő.



Hát itt már jelentkezett az alacsony vízállás, de azért kényelmesen vízre bocsátottuk a kenut, és bepakoltunk Istvánnal. Hajnival, feleségével hoztak el ide az autómmal, tetején a kenuval. Úgy beszéltük meg, hogy biztonságosabb, ha ők haza viszik az autóm, és értem jönnek, mint hogy ilyen környezetben magára hagyjam egy hétre. Nem maradt volna az ott egy hétig, talán csak egy napig.

Hajni és István


Elindultam rövid, hat naposra tervezett Vízi túrámra.



                Csendesen lapátoltam. 



Motoros ladikban két horgász, kérdésemre válaszoltak. Még nem fogtak semmit. A kanyar után magányos csónakos, ő két kis kárásszal „büszkélkedhetett”.
Ekkor még mit sem sejtve, nyugalommal, békésen szemléltem az engem körülvevő gyékényest, nádast, jól látható nyomokkal jelezve a normális vízállást.




Ez meg mi? A víz színén, keresztbe a csatornán vastag cső húzódik. Szerencsémre még épp elfértem mellett. A cső végén valami munka gép, talán iszap szivattyú.



 Sziget, erdő, madármegfigyelő torony. A parton kikötő móló, teljesen szárazon. Hmm.
Jókora vízfelület, csak folyton az iszapba merül az evezőm tolla.



 No azért csak lehet evezni.




 Még úgy száz métert. Aztán kiszállás. No nem tanultam meg vízen járni, csak egyszerűen a hatalmas tónak a vízmélysége, már elérte az arasznyit is. Könnyítvén az iszapba ragadás, csizma kiráncigálás keserves feladatán, a kenu hátuljához álltam és a csőrére támaszkodva toltam magam előtt. A távolban egy, nem fehér vitorla, hanem megfigyelő torony. Irányt tartva, dagasztottam a sarat, nagy reményekkel, mert előttem egy csatornának kell lennie. Csak ezt a csatorna nem tudta. Már mint hogy ott kell lennie. Micsoda élmény. Óriás kagylók! A hátuk kilátszik a vízből. Vagy mégsem Óriás kagylók. A víz mélység már csak néhány centi. Ezt meg is érzem. A nyelvem és a bélésem már kilóg, de nem tudom tovább tolni a hajót.
Előveszem ismét a térképet.
Vízálló fóliával bevont Szép, Színes térkép 2000 ft. ért. Hát nem megéri! Olyan szép színes. Sok finom színárnyalattal, alig lehet különbséget tenni köztük. Olyan művészi az egész. Mondom SZÉP. Ez nem elég, még használható is legyen, ennyi pénzért? Gyerekek élveznék, alkoholos filccel tovább lehet színezni. Rejtvénynek is jó. Ki kell találni, mi mit jelent, mi hol van, ki lehet tölteni a vízmélység mércét. Igaz pontosan megvan az határozva, hogy sekély víz, meg mély víz. Ki az a hülye aki ezt nem érti?
A térképet rajzoló gyerekeknek nem kötöttek szénát és szalmát a jobb és bal kezükre, hogy tudják melyik,- melyik. Így aztán megint van min találgatni.
Még az is gongot okoz, hogy előtte, meg mögötte. Tudom, nagyon finnyás, igényes vagyok.
Mert hogy ott van az a szerencsétlen öblítő csatorna, még víz is van benne, csak nem a torony előtt, hanem mögött. Méé nem mindegy. A torony sem a vízben áll, hanem, egy fákkal benőtt félszigeten, vagy inkább gáton, ami legalább 2 km hosszú.
Új értelmezést kapott a sötétkék színezés. Az nem a „mély „ víz, hanem a fával borított erdős szárazföld, amit sosem borít víz. Az erdő helyén mocsár, a mocsár helyén erdő sáv. A változatosság kimeríthetetlen tárházát mutatja ez a Csoda Szép térkép.
A címben szereplő sivatag elnevezés, kevésbé sem túlzott, mint Tónak nevezni, azt amit másutt, a tavaszi esőzéskor víz alatt álló szántóföldnek neveznek.
Jobb helyeken kiírnák, hogy időszakos tó. 
Több helyütt, még ez a néhány centis víz sincs meg, csak a sár, amit a sok elpusztult kagyló borít.
A képen a tó fenekét, nem a kövek borítják, hanem az elpusztított kagylók 28





Jó módszer az élővilág pusztítására. Létesítsünk egy vizes élőterülete, megvárjuk míg betelepül, aztán le a vízzel. Majd csípőre tett kézzel megállni a hajdan volt vízparton, és fennhangon lehet mondani, NA MOST MEGDÖGLETEK !!!
A természetvédelem, a SÖTÉT ZÖLDEK, nyugodtan zsebre vághatnák az összekuporgatott vagyonkájukat és elmehetnének a jó b ………………
A madarak is lassan elkezdik a fészkelő helyüket felkeresni, elfoglalni. A jelenlegi vízállás alapján. És ha későn jön meg a víz, ott pusztul minden?!! Na még egyszer bravó sötét zöldek!
Ha megeszem egy sulyomnak a magját megbüntetnek. ŐK az élővilág mérhetetlen mértékű kiirtásáért jutalmat kapnak.

Lapátolni lehetne a partra vetett sulyom magot. Zsákszámra. És nem csak itt.






Állítólag azért engedik le a vizet, hogy a tavaszi áradáskor legyen hová elhelyezni a megáradt folyó víztöbbletét, hogy megvédjék a lejjebb helyezkedő falvakat.
Ezt megértem, de azért nem kellene mindet leengedni. Hagyni kellene az élővilágnak is valamit, ha már állandóan arról beszélnek. Tudom, ez most divat, és kintről is támogatják. Jó üzlet a Természetvédelem, sok jó Landrovert lehet venni belőle A Deffendert, mert egy valamire való ember alább nem adja.
Szakaszonként kellene több tározót létesíteni, és azokban meglehetne hagyni egy állandó, minimális vízmélységet. A pénzüket sem kellene féltetni, mert a víz horgászatra, vízi sportra, üdülésre bőséggel hasznosítható. Igaz, ez a környéken élő szegényebb rétegnek is munkalehetőséget, megélhetést biztosítana és ez nem cél. Persze adóval még agyon lehet vágni őket, de ehhez én nem értek.
Talán még nem üldöztek el Magyarországról minden jó szakembert. Akadnának, akik értelmesen véghezvihetnék ezt.
Ilyen, és ehhez hasonló borús gondolatok váltakoztak bennem, mikor elszorult szívvel néztem a pusztítást. Már haza jöttem, de a borús emlékek nehezen múlnak.

Megpróbálok a szép dolgokra is gondolni.
Hat nap alatt nem láttam, nem hallottam embert, és hátra a nádasba, még a civilizáció zajai sem hatoltak el. Na ez egy pozitívum.
Első éjszakámat egy parti nádas szélében töltöttem


Reggel a víz felől egy Kis kócsag kukucskált át a ritka nád között. Még három méter is megvolt közöttünk a biztonsági távolság. Ilyen köszöntéssel, nem kezdődhet rosszul a nap.
A partot vastagon szegélyezte a sulyom. Néhányat felvettem és késemmel ketté vágtam. Üresek voltak. A mag helyett, csak egy kis hártyát találtam.



A külső héj nagyon kemény. Ötletessége, bárhogy essen a földre, egy csúcsos hegye mindig felfelé kerül. Kiváló önvédelmi fegyver, kemény talajra szórva még a cipő talpát is át képes szúrni. Itt csak puha föld, vagy mocsár volt, mégis sikerült a lábbelimet néha átszúrnia.
Máris a túlélésnél vagyunk. Szükség esetén, hadi állapotban, a tábor talaját meg kell hinteni vele. Az ellenség, puha talpú osonó cipőjét átszúrja. Jó eséllyel a tábort körülvevő bukó dróttal is megismerkedik, és a földön hemperegve, testközelből megtanulja mi az a sulyom. Egy marékkal a támadó arcába szórni, és még sok egyéb módon is használhatjuk önvédelemre. Erről mintázták a vas sulymot.
Én még nem kóstoltam, de az öregeink ették a sulyom belső magját. Lisztté őrölve, kenyeret is lehet sütni belőle.
A fenékre lemerült sulyom magot, egy a vízbe lemerített, fenékig nyomott irhával szedték össze. Ugyanis a hegye beakad mindenbe, még a földre terített műanyag, ponyvába is megfogódzik kissé. / mivel a Tisza tónál védett, ott ne fogyasszunk, másutt, más ártereken/
Ez volt életem első magányos kenu túrája. Ki is használtam, hogy nem kell cipekednem, ezért sok kényelmi felszerelést is vittem. A hajóba elfér, a víz elbírja.
ily módon került az asztal, a horgász fotel, de a bogrács és a serpenyő is a felszerelések közé.  Más egyebeket azzal a céllal, hogy táborozás közben gyakorlom a bushcraft technikákat.
Délelőtt továbbálltam, újabb evezés, és ismételt iszapbirkózás várt rám.
Csatornára leltem, és a magas parton, ami egyébként tófenék a térkép alapján, kellemes táborhelyet alakítottam ki a fák között.


Bőségben a száraz uszadék fa, nem spóroltam a tüzelővel.



A part széle bokáig érő iszap. Kellemetlen egész nap ezt taposni, a beragadt gumicsizmámmal birkózva.  Kis kutat, vízszerző helyet mélyítettem. A partra combos darab uszadékfát rögzítettem. A part felé eső részére, száraz gallyakat, leveleket hordtam, kis belépőt készítve. Lekerült a gumicsizma.



Víztisztítót készítésével folytattam.
A coca colás flakon fenekét levágtam, felfordítottam. Itt lesz a szája, a tisztítandó víz számára, beöntő nyílás. Öreg pamutpólómat darabokra vágtam. Egy része jó lesz szenesíteni, a többiből a szűrőbe. A flakon csőrébe belülről több rétegű pamutot tömtem. Erre, a baltám fokával aprított, porított faszenet szórtam.



Megint pamut réteg, faszén, és végül pamuttal zártam. E legfelső réteg feladata, a nagyobb szennyeződés megfogása. Erre a célra használhatunk kavicsot, homokot, de ilyen itt nem volt. Az agyag is kivalló vízszűrő réteg, de amit itt a parton a kezemmel szedni tudok, az inkább már mocsaras, és nem ítéltem megfelelőnek.
A legalsó pamutnak a szénszemcséket kell visszatartania, és eleget is tett feladatának.

A Tábori Víztisztító
A colás flakon feltöltve, faszénnel, vízzel és beleállítva a bögrémbe.



Az első „friss csapolás” feketébb  volt a csatorna vízétől, melynek a teteje bőrös volt a kosztol.



 A feketeség nem gond, hiszen a finom faszénpor még a pamuton is átment. Néhány pohárka után megváltozott a helyzet.




A szűretlen víz



A szűrőn kétszer átengedett víz



A sikeresen beüzemelt Tábori Víztisztító után, jöjjön valami harapni való.
A közértben zsákmányolt disznóhús került terítékre.
Centis szeleteket vágtam, a kés fokával megveregetve, kiklopfoltam. Frissen őrölt fekete borssal megszórtam.



Egy ilyen kis nyeles, két darabból álló rács közé befogtam a hússzeleteket.





Majd a tűz fölött megsütöttem



A kenyér se maradjon ki.


Meggyúrtam, majd kelni hagytam a napon.

Vágó deszkán ujjnyi vastagra kinyújtott hosszú nudlikat formáztam, majd a nyársra csavartam



, és megsütöttem.



Kettő natúr a lekvár mellé, kettőt borssal megszórtam, még sütés előtt. Ez utóbbiakat a húshoz.
Amint a kenyerek elkészültek, már éppen eléggé megéheztem az ebédhez.
Roston sült hús vörös áfonya lekvárral. Természetesen a vörös áfonyát is én szedtem az Alpokban, és a lekvárt is magam főztem.
Köretnek a frissen sült rozsos pálcikás kenyér.



Édesség lekváros kenyér, utána törökös kávé, a saját vízműből.

Éjszakára a gyémánt alakú ponyva alá kifeszített főggőágy.



Tegnap reggel fagyott. Ma viszont meleg napos idő köszöntött rám. Ki is használtam a természet adta lehetőséget, a napi tisztálkodáshoz.
Fél lábszárig az iszapban állva alaposan megfürödtem. Ilyenkor ez még eléggé sportos cselekedet, tekintve a víz hőmérsékletét. Miután fent végeztem a csutakolással, a kenu padjára ülve, a lábaimról mostam le a vastag iszappakolást.
Most mondja valaki hogy nem egészséges életmód. Tiszta Fitnesz. A nap melege pótolta a tüzet így megoldva a szárítkozást, nem úgy mint a téli Tundrán, ahol először jó kis tüzet kellett gyújtanom, hogy rám ne fagyjon a víz. Ezután már pucéran is maradtam, csak a naplemente hűvösével öltöztem fel.

Tábori csendélet, amikor már pihennek a szerszámok



Reggeli horgászzsákmány. Nem én fogtam. Ő ragaszkodott az etető kosárhoz.



Miután eleresztett

 

A parton sok apró lábnyom, az éjszakai portyázó rákok nyoma.



Szegények vagyunk, de jól élünk, szoktuk ilyenkor mondani.

Nyárson sült kolbász a reggeli. Természetesen vörös áfonyával, utána kávé tejjel.



Postán megérkezett az egyik Túlélő kolléga, polgári nevén Vasbicikli kovács munkája, az acél a kovás tűzgyújtáshoz. Mellékelt taplót és gyékény buga taplót is élesztéknek. Acélom eddig is volt,de nem ilyen szép kézi kovács munka.
Friss értesülés Zolitól. hogy a taplót elegendő csak szenesíteni a pamuthoz hasonlóan és így is kiváló élesztéket kapunk.
Nosza, rajta. Itt a fán a tapló, le vele.



    A begyüjtött taplót előszőr aprítottam



Ezután belekerült a kedves pipadohányos dobozomba, ( de rég is volt amikor még pipáztam ) a doboz tetején kis szöggel ütött lyuk, a keletkező gázok számára.



és az eredmény, amely nem marad el.



A negatív eredmény is eredmény. Milyen jó, hogy a  balszerencse is szerencse. Ha nem így lenne, semmilyen szerencsém sem lenne.
Szóval az történt, hogy a tapló legkülönbözőbb részeiből vettem mintákat. Ezeket, több részletben, különböző ideig szenesítettem. Majd a kihűlt anyagot a köre helyezve, az acéllal csiholtam a szikrákat. Az eredmény, egyetlen alkalommal majdnem sikerült. A sok sikertelenség után mindig hagyományos, már kipróbált élesztéket használva beizzítottam azt. Erre azért van szükségem, mert még azt kezdem hinni magamról hogy ennyire béna vagyok. Miután a kontroll tűzgyújtások jól sikerültek, megnyugodhattam, hogy a hiba nem bennem van, hanem az élesztékben.

Tevékenye telt ez a nap is, átépítettem a menedékem. kirándultam, nézelődtem.
Sok Kormoránt látok, vadlibákat , récéket, hattyút, gémeket, kócsagokat, és sorolhatnám hogy mi mindent.

Pompás a táborhely, de ha már itt a kenu, meg amúgy is vízi túrát terveztem, megkockáztatok egy kis evezést.

Kis ideig még megtaláltam a csatornát, de azután újabb akadályokkal kellett számolnom. A víz alatti erdő maradványaival. A magasan levágott fatörzsek még pont víz alatt voltak, és vagy észre vettem időben, vagy már csak éreztem amikor zátonyra futottam. Hogy nagyobb legyen az öröm, a víz itt majd egy méter volt. Nehogy már kilépve tudjam leemelni a hajót, az akadályról.



Jókora víztükör, mint egy hatalmas tavon.



Nehogy csalódás érjen, a tó közepén újabb élményekben volt részem.
Víz alatti felvételeket készíthettem a fenékről, és lakóiról.





A természet csodája ez a gyönyörű élő kagyló. A fotózás előtt alaposan lemostam, majd vissza tettem a helyére.






Késő délutánra járt az idő, helyet kellett keresni.
Gyékényes szélén a partoldalban a bokrok alatt találtam egy kis helyet.


Szeles, borús idő érkezett. Alaposan kikötöttem az alacsonyra eresztett ponyvámat, hogy minél kevesebb eső jusson be. Hosszú fárasztó nap volt mögöttem. Lehűlt az idő. A hálózsákomba bújva, a pucér testemmel jól bemelegítettem. Olvasom, hogy többen hidegben mennyire felöltöznek, mi mindent vesznek magukra, még sísapkát is. A hálózsák, önmagában nem meleg. A testünk hője melegíti fel bent a levegőt, és biztosít kellemes komfort érzést. Természetesen ne akarjunk nyári hálózsákban, télen kellemes meleget. De az évszaknak megfelelő hálózsákban levetkőzve kell aludni. Abban az esetben is, ha nincs megfelelő felszerelésünk, este vegyünk le a ruhánkból és takarózzunk be vele.
Előfordul, hogy a kora esti órákban még nem akarok bebújni a hálózsákba, csak le fekve, betakarózva olvasni. Jól is érzem magam egy ideig, majd el kezdek fázni. Nos ekkor nem jó tovább húzni az időt, mert csak egyre jobban fogok fázni, és nem lesz kedvem levetkőzni. A teendő, levetkőzni, bebújni a hálózsákba és a fejemre húzom. Szép lassan belehelem, bemelegítem. Ekkor már kidugom az orrom, arcom, attól függően mennyire van hideg odakint. Ettől jobban sehol sem tudok aludni. Kint a szabadban végig alszom az éjszakát, nem úgy mint szobában, ágyban.



A fekhelyem erősen lejtett a víz felé, emiatt, állandóan csúszkáltam. A háromlábú székem, két lábát, alaposan belenyomtam a puha parti fövenybe, ott ahol a derékaljam véget ér. Így aztán hiába csúsztam lefelé, a szék lábánál megtámasztottam a saját lábam is, megóvva attól, hogy kicsússzak a ponyva alól.
Éjjel esett a csendes tavaszi eső. Még hogy aranyat ér. Már akinek. Én nem lettem gazdagabb. Oldalt bevert az eső, de a felszerelést letakartam, magamra meg a bivakzsákot húztam. A bivakzsákom két személyes. Ekkora kell egy embernek. Belebújtatom a polifoamot, majd a hálózsákomat is, de csak félig. Majd később ha a szükség úgy hozza, jobban magamra húzom, nem kell azért felkelni.



Másnap is egész nap szeles esős idő volt. A ponyva alatt hevertem és olvastam. Napközben két ezüst kárászt fogtam, élve a szákba tettem és vissza eresztettem a vízbe, a kenu farához kötve.

Nappalra, amikor az eső szünetelt, felemeltem a ponyva elejét.



Reggelre kellve, elállt az eső, csak a szél maradt. Itt is voltam, tovább megyek.
Széllel és a hullámzással szemben, alaposan megkellet fogni az evezőt.
A szél a kenu könnyű orrába kapaszkodva állandóan keresztbe akart fordítani. Na legyen meg az öröme, had csinálja amit akar. Nekem meg úgyis kevés a tapasztalatom. A felszerelésem a hajó orrába helyeztem, de ez kevés súly. Én voltam a legnehezebb pont, és mint valami tengely körül, körbefordultunk. Azaz csak fordultunk volna, a kenu és én, ha valami víz alatti fára rá nem futunk. Semmit nem láttam az akadályból. Csak annyit lehet érezni, hogy valami megemeli a hajó orrát, féloldalt, és ott billeg, és nem mozdul sehová. Előre hiába hajtom nem megy, csak vissza felé, lefelé. A szél persze nem azért fújta rá hogy leengedje. Ez a kis testmozgás már nem volt újdonság a számomra, épp eleget gyakorolhattam az elmúlt napokban. Igaz, szél nélkül.
Ma keveset eveztem, hamar egy magasabban fekvő lapos partra  akadtam.



A táborhely megfelelt, de a partraszállás megdolgoztatott. Egy fordulatnál kiléptem a beragadt gumicsizmámból, és beletérdeltem a sárba. Végül is nem estem pofára. Ha valaki látja, biztos szereztem volna neki egy jó napot.
Itt is mint az eddigi helyeken eltüntettem a „civilizált” emberek nyomait. Értsd, összeszedtem a szemetet. Volt még hely a kenuba. Horgásztam, néha kapásom is volt, de fogásom semmi. Meglehet a fenekezőn az alig – alig jelzett kapásokat, rákok, vagy kis törpeharcsák csinálták.

Több fába ütött szöget is találtam, és az egyiknél már régóta nedvedzett a seb. A többi száraz volt.



A várható éjszakai eső ellen, jól leengedtem a ponyvát.





Haza kellett jönnöm, ezért véget vetettem a Tisza party – nak.
Hat nap után a kikötőnél láttam ismét embert.
Itt találkoztam Istvánnal, aki  leányát, Petrát is magával hozta. Csábította a kenuzás.
A kikötőnél kellemes látogatónk volt, egy Vidra . Petra fotózta a telefonjával.
István vette észre, még messze a nád előtt. Legnagyobb meglepetésünkre, felénk tartott, majd a kikötött csónakok közé beúszott. Petra pont ott állt, és csak a mosolyából láttuk hogy ott van a Vidra. Moccanni sem mertünk, nehogy elijesszük. A hogy telt az idő, lassan mozdultunk, és oldalazva közelítettünk felé. Szegénynek az egyik szemén hályog volt. Öreg lakója lehetett az öbölnek, megszokhatta az embereket és az eldobált élelmiszert. Mert ugye azt tudjuk, hogy a Vidra hallal él. Meg diós bejglivel. Petra látta, hogy egy kis hal csapott fel, erre indult be a vidra, és el is kapta. Kicsi volt a hal, éhes a vadász. Nekilátott a parton keresgélni. István egy jókora diós bejglit fedezett fel, melyet rég otthagytak az egyik kikötött csónakon. Letört egy darabot, és a keresgélő állat felé dobta, a kikötött ladikok közé a partra. Hamarosan rá is lelt, és szépen befalta az egészet. Kellemes búcsú volt, kívánok neki még hosszú életet, jó egészségben.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése