Egy viharos éjszaka a hullámtörőn

Kalmár fogás és egy viharos éjszaka a hullámtörőn

Ez a kalandom akkor kezdődött, miután elhagytam az Athéni repülőtér kijáratát. Az előzetes, jól kidolgozott,  igen  aprólékos terv, a következő volt. Megérkezésem után, valahogy majd csak eljutok a kikötőbe. Ott jegyet váltok a legelső induló hajóra és azzal elmegyek valamelyik szigetre. Ilyen feltételek mellett már csak nem tévedek el.

Lássunk neki a megvalósításnak. Az ajtón kilépve egy járdán találtam magam, sok emberrel és az egész úgy festett mint valami busz állomás. Keresztben egy jegypénztáros fülkéje. Nosza rajta, oda furakodok  a nagy hátizsákommal, a tömegben, a kis ablakhoz.   Angolul nemigen tudok, Görögül még annyit sem.  Mivel még sok egyéb más nyelvet sem beszélek, úgy mint Szuahéli, Arab,stb , no nem sorolom tovább, túl hosszú a lista. Nem zavartatom magam.  Gyorsan végzek. 6 euró ért veszek egy jegyet a hamarosan induló buszra. Pireuszba visz, a kikötőbe. Ilyenkor egy csendes kis kikötőről álmodok, ahol a kocsma előtt megáll a busz, és szemben ott ringatózik egy csodás hajó. Álom, álom, édes álom.

Felkészültem rá hogy nem így lesz, na de hogy ekkora. A busz elérve a kikötőt, csak ment , megállt, ahol valaki jelzett, én pedig nézelődtem., Egyszer majd csak megunja és végállomást jelez a sofőr. Ebben nem tévedtem.  És lőn csoda. Kocsma ugyan nem volt, de a parthoz kikötve egy nagy komphajó állt.

 Határozott léptekkel arra vettem az irányt. A berakodást irányító személyzet legközelebb álló tagjához mentem.  A legfontosabb tudnivalók, hogy mikor indul a hajó és hol lehet jegyet venni rá. Az úriember kedvesen felvilágosított, amiből leginkább a kezével jelzett irányt értettem meg, továbbá azt is hogy van még időm bőven. Egy szép nagy épületet közelítettem meg. Ajtó nyitva, tágas csarnok, csak valahogy sehol sem látok pénztáros ablakot. Kint körül nézek, majd felfedezem a keresett kis ablakokat. Addig még ment a dolog, hogy egy jegyet kérek a szemben lévő egy szem hajóra, de hova. Sehol egy térkép, menetrend . A hölgy kedvesen sorolni kezdi a hajó útvonalát.  A sok, hirtelen nehezen kiejthető név közül, a legkönnyebbet választottam. Chios.  Az jó lesz. Addig kérek egy jegyet, csak oda. Eddig minden a terv szerint sikerül. Már van hajóm, indul a kaland.

A hajóról néhány szóval. Felszálláskor a pallónál kérik a jegyet, aztán mehetek. Szemben mozgó lépcső, kétszeri átszállással a legfelső szintre tartottam, közben az admirális kinézetű kedves stuárdok mosolyogtak mindenütt. Első ilyen utam, ismerkedni kell. Az alsó szintek a kamionoknak, személygépkocsiknak van fenntartva. Fent is volt még jó néhány emelet. Az egyik folyosón kiszélesedő nappali, recepció. Tovább a foglalt lakó, háló kabinok találhatóak. 

Itt a pultnál tettem az egyik legfontosabb felfedezésemet, amely az összes további  utamat is segítette. A térképek. Ingyenesen . Valamennyi szigetről, ahol ez a komphajó kiköt.

Tudtam én hogy majd meglesz ez is oldva valahogy. Betárazva  a szükséges információkkal, kimentem a tetőteraszra. Még világosban beláttam a kikötő jókora területét.

Estefelé felcsendült egy kellemes dallam, amely a hajópalló bevonását jelezte és egyúttal a hajó indulását is.  Akkor még nem is sejtettem, hogy  milyen sokszor  fogom még hallani és  megszeretni.  Mint másnak az ital, nekem ennek a dallamnak a  felcsendülése kell. Megszédít, elkábít. Rabul ejt az utazás, hogy ismét  tengerre szállok, új szigetek, kikötők, tájak, és új kalandok felé visz  a hajó.

Így érkeztem meg valamikor éjfél tájt, Chios szigetére.

Várakozással teli, boldog igalommal lépek a partra. Kellemes idő, tiszta csillagos ég. Ezen a tájon az eső ritka vendég. Egy nagy öböl bal szélén kötöttünk ki. Na ez már nekem tetsző város. Az enyém az egyetlen hajó. Az öblöt körbefutó parti sétány kivilágítva, gondozott benyomást kelti még az éj sötétjében is.  Hosszú út áll mögöttem, de a fáradtságot legyőzi az új felfedezése. Tavaly Krétán és a szomszédos Gavoson jártam, akkor szereztem első benyomásaimat Görögországról. Ahol most járok ez egy másik sziget csoport, a Cykládok. Mint később megtudtam, ennek a  területnek, nem tudom  mi a besorolása, a  fővárosában vagyok.  A délvidéki emberek megszokták az éjszakai életet, és inkább a déli hőségben pihennek.  Ennek látható nyoma, a még most is nyitvatartó italos pavilon. Vettem  két, literes palack ivóvizet.  A boltok már zárva voltak érthető módon, de még több étkezde, italkimérés, kávézó nyitva tartott, várva a fogyatkozó számú éjszakai vendéget.

Kényelmesen körbesétáltam a sétányon az öblöt. Békés nyugalom szállt meg. A sétány felújítása folyt. Újra kövezték. A munka nyomát leszámítva, minden tiszta, rendezett.  Egy taverna elé érek, benről zsivaly száll ki az éjszakába. Kint fiatalok csoportja beszélget vidáman. Ismét egy pavilon áll a járda szélén.  Üsse kő, vásárolok két doboz  Görög sört.  Követve a part ívét elmaradnak a fiatalok, az üzletek. Egy hosszú épület, a kikötői „ parancsnokság”, székel itt. Az épület végénél kis park. Itt ért végett a természetes öböl. Innen nyúlik a tengerbe az öblöt,  de még inkább a hajókat védő gát. Hosszan elmerülve, ott ahol az ég sötétje, a tenger feketeségével találkozik. Kandaláberek selytelmes fénye világítja be a gát tetején futó gyalogjárót. A végét már nem látom. Mintha átmenne a túlsó partig. Ez persze nem lehetséges, mert a hajóknak kell legalább egy keskeny szoros ahol a tengerre ki és onnan be jutnak, ahol én is bejutottam. Valamit nem értek. Fiatal pár, majd egy magányos ember jön felém a semmiből. Idő teltével, újabb alakok tünnek fel. Mi lehet arra, na majd holnap meglátom.

 Az öböl félé néző oldalon, függőleges fal határol el a méterekkel alattam csillogó víztől. Csak óvatosan menni, mert a sötét járda és a vele azonos feketeségű víz közt keskeny a mezsgye, csak a szintkülönbség nagy és vizes az alja. Majdnem le is léptem a járdáról a „ kocsiútra „ de még időben észbe kaptam.  Ezt örökre emlékeimbe véstem, és még tanulópénzt sem kellett fizetnem.  Ami kemény lett volna ha sziklára esem, vagy pedig egy hideg fürdő, ha a mély vízbe. Ráadásul a 20 kg os hátizsákom is lehúzott volna. Ezen elmerengve már nem is mentem messze. Tapasztalat mondatja velem,  botladozom, figyelmetlen kezdek lenni, vagyis fáradt vagyok. Mára ennyi, keressek egy éjszakázó helyet.

A gyalogút másik oldalán, ahol a kandeláberek is sorakoznak, mellmagasságú terméskő fal véd a nyílt tenger felől. A fal mögött, azt védve, a hatalmas kövekből felépített  védőgát húzódik. A fal mellett jókora távolságokra egymástól egy – egy pad nyújt pihenésre lehetőséget. Számomra most éjszakázó helyet. Gondoltam már nem fog erre jönni senki. Ebben ugyan tévedtem, rejtélyesek az itteni szokások.

A pad mellé állítottam a hátizsákom és az úti szendvicseim maradékából elköltöttem kései estebédemet. A padra terítettem a bivakzsákomat, ebbe belecsúsztattam a matracomat, majd ruhástul belebújva nyugovóra tértem. Ilyen helyzetekben nem vetkőzöm le, nem bújok a hálózsákba, arra számítva, ha megzavarnak, el zavarnak,  gyorsan, össze tudjam kapni magam és odébb állni.  Mielőtt elaludtam volna, láttam még sétálókat, de nem zavart meg senki, nyugodt éjszakám volt.

Verőfényes napsütésre ébredtem, frissen, fürgén, fiatalon.  Még csak február közepét írjuk de itt a mediterrán térségben kellemes az idő. Nem fáztam éjjel, jól aludtam. Még tartott az úti elemózsia, abból reggeliztem. Igazából nem kerülhetek olyan bajba, hogy nincs mit ennem, mert legalább fél kg saját keverésű müzlim van. Ennek az alapja a zabpehely, és ehhez keverek kókusz reszeléket, mazsolát, darált diót. Ezenkívűl még egy csomag, zabpehely ami szintén fél kg, és még néhány zacskó snack leves. Gyakorlatilag egy heti tartós élelem, melyet minden utamra viszek magammal. Nescaféból, hideg vízzel még  kávét is tudok keverni.  Mi kell ennél több. Meg nézni a gát másik végét, mert  hogy már korán reggel is jönnek erre, futva, sétálva, kerékpárral. Rejtély.

Ahogy haladtam a gáton, a fal magassága lassanként  csökkent.  Végül egy kis kör alakú térségre jutottam. Ennek a közepén állt valaha a kikötőt, a gát végét jelző világító oszlop. Hát toronynak azért mégsem nevezhetem.  Mostanra kijjebb vitték. A  gátat meghosszabbították, és értelemszerűen a lámpást is oda kellett telepíteni. Azon a szakaszon már nem volt járda, csak a köveken átugrálva mentek rajta a vállalkozó szellemű horgászok. Legalábbis most ott botladozott egy középkorú férfi. Egy idősebb szaki, a fal tetejéről lógatta zsinórját. Szákjában egy szép sügérrel büszkélkedhetett. A motorkerékpárja, amelyen ide kijött, mellette állt. Sehol egy tiltó tábla. Bezzeg Magyarországon! Ilyen helyen már rögtön kitennék hogy tilos a gátra kimenni, fürdeni , motorral behajtani és még a jó ég tudja mi mindent meg nem tiltanának.  Itt szabad és ingyenes a horgászat is.  Hátizsákomból előveszem a felszerelésemet, kis, 1.8 m hosszú teleszkópos botomat.  Kicsit időzők, csalim nincs, pergetek, semmi kapás. Nem baj, előbb amúgy is körül akartam nézni, majd délután meg este horgászok.  Van idő. A haza utazásom,  majd csak két hónap múlva lesz esedékes. Az a szándékom, hogy valahol helyet találjak a magam számára, ahol  az életem hátra levő részét nyugodtan leélhetem.  Az az igazság, hogy már keresem néhány éve. Sok körülményt kell figyelembe venni.  Az emberek, a hatóságok ne háborgassanak. Ne kelljen fűteni, a szabadban is megélhessek. Legyen ivóvíz  elérhető közelségben. Hetente egyszer tudjak élelmet venni. A táborhelynél a legfontosabb szempont, árnyékos legyen, mert itt a nyár az rekkentő.  Ugye hogy nem is olyan egyszerű.  Tavaly Gavoson halottam, hogy ott lehet élni szabadon. Kis kunyhót is össze lehet tákolni. A helyiek nem szólnak érte és a hatóságok sem.  Bár hallottam, hogy Krétán egyes helyeken tilos a vadkemping. Sehol nem volt gondom.  Most egy ilyen felfedező útra indultam Pireusztól Dél, Dk irányban a Cykládok szigetcsoportot bejárni, és esetleg más részeket is.

Erről a világról semmi információm nem volt.

Közben érkeznek a reggeli sétálók, gyaloglók, kerékpárosok.  Körbejárják a kis teret, a hajdani lámpás helyét és mennek vissza.  Később más szigeteken is láttam ezt a viselkedést. Arra kell gondolnom, hogy valamiféle hagyománya lehet ennek. Végig menni a gáton, megkerülni a lámpást és vissza.

Az eredménytelen horgászat után, mentem én is vissza a gáton, irány a város.

Milyen furcsa ez is. Nem szeretem a városokat, és úgy általában kerülöm a lakott helyeket.  Kivéve amikor élelmet kell vennem.

De ez itt egy más világ. Csodálatos. Még a sok ember sem zavar. Nyugodt, békés, barátságos. A fehér házak, a szűk utcák, a közbe szőtt kék színek.

        Élvezettel rovom az utcákat.

        Az üzletek, árukészletük java kint van az úton.

              A halas.

A zöldséges

Veszek is 8 szem narancsot.  Még tavaly ismerkedtem meg az itteni naranccsal.  Édes, zamatos,  közel sem jöhet hozzá az, amiket eddig otthon vettem. Azok túl savasak, csak megéhezem tőlük. Az itteniek laktatnak és a szomjat is oltják. Ebédre nem is kell más.

Az utcákon, a parkokban is terem a narancs. Nagy élet ! Nem kell érte pénzt sem kiadni.

 Nem látom senkit ,hogy bárki is felvenné a hullottat, vagy a fáról szedni, ezért csak amikor senki nem lát a parkban felvettem egy szép narancsot. Szépnek szép volt ugyan,  de miután megkóstoltam  a sivatagi dinnye jutott az eszembe. Az kegyetlenül keserű volt, ez pedig savanyú, de ehetetlenül. Így aztán maradtam a zöldségesnél. Megtanultam, hogy a lé narancsot vegyem, az olcsó, vékony a héja, és édes.

Az egyik szélesebb úton eljutottam egy látványos térre, amely mögött egy palota áll.

A sok látni való, a hajók, a horgászboltok nézegetésével el is telt a nap java. Rövid kis sétával megtaláltam a  „ kis „ kikötőt. A Yacht kikötőt. Itt bárhhová bemehettem, megnézhettem,  senki sem szólt hogy tilos. A szabadság érzése folyamatosan megdöbbent.  Mint valami álomban, ahol senki sem korlátoz.

Most nappal sétálok végig ott, ahol tegnap,  lámpafényben tetten meg az utam.

 Sokat fotózok.

Az öböl mélyén, a város mögött, a fölé magasodó sűrűn beépült hegy tetején a  történelmi korokat idéző katedrális  áll. Ezt is felkeresem.

Körbetekintek, a szemem már bántja az erős nap.  Amott az a hosszú ház, a végében a kis parkkal, és ott kezdődik a hullámtörő ahol az éjszakát töltöttem. Ma is ott alszom, de időben kimegyek, hogy horgászni is legyen időm.

Estére kellene egy snack levest készíteni. Majd körül nézek hol tudnék kis tüzet gyújtani. Szép ez az öböl, a sétány, a pálmákkal, a kövezetével.

Egymás mellett  több kis szórakozóhely. Az egyiket valami oknál fogva különösen előnybe részesítik.  Itt minden helységnél kint a járdán is állnak az asztalok, székekkel. Már az sem elég, a teljes járda foglalt, és már az út túloldalára is vittek át asztalt, a sétányra. Nem sokkal később amikor ismét erre vettem utam. már a kocsi út fele is foglalt volt . Ott is ültek. Az autósok, türelmesen lassan hajtottak, kerülgették  az asztalokat. Milyen más világ, mennyire más mentalitás.  Otthon bezzeg, üvöltözés, dudálás, anyázás, és egyéb nyomdafestéket nem tűrő szavak, netán pofozkodás és végül a rendőrség. Itt pedig, nyugalom, békesség, vidámság. Hát nem jobb így. Ezt  tapasztaltam itt délen mindenütt, és északon is a tundrán.  Csak valahogy Közép Európában, és ott a Kárpát medencében, ott nincs békesség.  Pedig körben itt a példa mindenütt, hogy lehet, és kell élni.

Most kintebb  megyek a gáton. Távolabbi padra pakolok, majd a sziklák tetején sétálok végig, hol találnék alkalmas fekhelyet. Több nagy lapos kő is van,  de közöttük, több méter mélységű hasadékok, ahová ha becsúszik valami, akkor az már az enyészeté. Többhelyűt  kőről- kőre kell átugrani, ami világosban még elmegy, de sotétben, hát ezt inkább kihagyom. Marad a pad, éjszakára.

Eszembe jutott hogy estére levesezni akartam, de sehol egy csendesebb zug, ahol még fát is találnék.  Tatonkámat kézbe véve visszamentem egy kávézóban, hogy forró vizet kérjek bele. Mint a világ legtermészetesebb dolga volna, megkaptam amit kértem. Rögvest bele szórtam az adalékot, amíg még forró a víz.. Mit tesz isten, jön a főnök, és hoz nekem egy kanalat, legyen mivel ennem.  Hát ilyen már nincs, még azt is engednék, hogy a kormos lábasomból ott egyem meg a saját kajámat. Másutt már rég kivágtak volna a lábasommal együtt.  Ugye ismerős a dolog, hogy a mosdót is csak a fizető vendégek használhatják. Itt nem. Bár merre járok, és szükséges, legyen az kocsma, étterem, szálloda,  megkérdezem a személyzet valamely tagját, és beengednek, útbaigazítanak.

Minden kényelem megvan, itt az ideje a nyugodt horgászatnak. Úszóztam kenyérrel, eredménytelenül, majd este áttértem a kalmárfogásra.

Ez már sikerrel járt. Megvan a holnapi betevőm, egy szép méretes Kalmár alakjában.

Szép este volt, sokáig ücsörögtem a parton.  Lassan beborult, szemerkélni kezdett. Elvackoltam magam éjszakára a tegnapihoz hasonló módon. Annyi különbséggel, hogy a hátizsákomra, ráhúztam  esővédő céljából, egy nagy nejlonzsákot. A tágas, két személyes bivak zsákomban jól elférek. Hatalmas kapucnija, behúzó zsinórjai segítenek a bezárkózásban.  Bent a kellemes időben élvezettel hallgattam  az odakünn kopogó esőt.

Ekkor érthető módon nem készítettem fényképet. Az alábbiakban bemutatom, hogyan férek el benne akár még a hátizsákommal együtt is.

Ha útközben nagy vihar tör rám, leülök, begubózok,  és úgy várom ki a végét,

Fent a  kapucni, alul tépőzár. Ez utóbbinál szétnyitva kidugom a lábam, és járni is tudok.

92

Egy ruhanemű vízhatlan is legyen és légáteresztő is, ez nehezen , vagy csak drágán valósítható meg. Egyszerre minden nem lehet.  A régebben próbált bivak zsákokba belelehetett rohadni. Ha kint nem is esett, de belül nem maradtam száraz. Ez a mostani, megkérte az árát, de meg is érte. Évek óta hordom magammal télen, nyáron mindenüvé és megvoltam vele elégedve.  Mily meglepő, hogy a sok év alatt eddig sosem kapott el eső, amikor csak ebben aludtam.  Elérkezett a nagy próba tétel idelye.

Ott tartottam a történetben, hogy élveztem a kellemes helyet.  Minden jónak vége szakad egyszer, tartja a mondás. A szél már viharossá fokozódott, az eső nem kopogott, hanem dörömbölt. Kemény cseppek verték a bivak zsákot. Olyannyira kemény, hogy már jégverésre gondoltam.  A combomat ütő cseppek  kellemetlen érzést váltottak ki . Ami a fejemre  vágott, az meg szinte már fájdalmat okozott. Belülről úgy fogtam össze a zsák száját, hogy minél kevésbé fújjon be a szél, verjen be az eső, egyúttal a fejemet is védtem, a záporozó ütésektől. Úgy is mondhatnánk kegyetlen idő volt. Már nem is tudom, hogy mi volt a hangosabb, a szél üvöltése, vagy a tenger hullámainak csapkodása, amint a hullámtörő szikláit verte. Pedig ez még nem is volt egy a hajókat sziklához csapkodó vihar.  Izlandon, sok hatalmas hajóroncsot láttam olyan hihetetlen helyeken feldobva a sziklákra, és szétnyílva mint egy konzerv doboz.

Szóval csak nyugalom, egyszer vége lesz ennek is. Ha este számítok egy ekkora viharra, akkor beljebb megyek aludni. Itt most előttem az egész nagy öböl, mögöttem pedig a nyílt tenger. Onnan nincs ami csillapítaná a vihar erejét. A villámlással lehetnek még gondok, mert közel s távol nincs ami fölém magasodna.  Mögöttem a kőfal kicsit magasabb tőlem, ha ez számít valamit, de olyan ami villámot hárítana, az messze van.  A keskeny hullámtörőt leszámítva, a viharos tenger vesz körbe. Ez az első tengerparti viharom, hát élvezzem ki. Eléggé dolgos éjszakának nézek elébe, ha nem csitul az idő.

Mint már említettem belülről igyekeztem jól egybefogni  a zsák száját. Ebbe a szélnek is volt beleszólása, nem is kevés, ahogy rángatta ki a kezemből a ponyvát. Miután győzelemre vittem, belefáradva a küzdelembe, elaludtam.  Nem tarthatott sokáig, mert álmomban szétnyílt a markom, és huss, kinyílt a zsák, befelé meg dőlt az eső, kellemes széllel megspékelve.  Majd kezdődött minden előröl .

Azért nem telt egyhangúan az éjszakám, mert a sok külső nedvességtől bentről is kikívánkozott. Kénytelen vagyok felkelni, kicsomagolni magam. A bakancsom a padom alatt oldalára fordítva feküdt, így valamivel kevesebb víz jutott bele. Kitudja. A földön is hömpölygött.  Felhúztam a vizes zoknis lábamra a közben esővel telítődő bakancsomat.  Ezt is inkább csak megszokásból, bár teljesen feleslegesen. Azt a pár métert mezítláb is megtehettem volna. Mindegy. Vissza  a zsákba bugyolálás elölről kezdődhet. Az eső sem tart örökké. A borús ég ellenére kezdett világosodni, és a vihar is szépen lecsendesedett.  legszívesebben itt vártam volna meg amíg megszáradok, és rajtam minden, de jobbnak láttam szedelődzködni. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor kiderült hogy a bivakzsákom, alsó bugyraiban jelentős mennyiségű víz raktározódott el. Hogy van ez. Kintről bejutott az eső, bentről viszont nem folyt ki. Pedig fordítva kellene.  Csak arra tudok gondolni, hogy az eső amilyen erősen vert, a vízcseppeket átpréselte az anyagon.  A vízállóság abban jelentkezett, hogy a csendes, álló vizet nem ereszti át. Akárhogy is de ronggyá áztam.  Ezzel együtt  nem bántom, rossz szóval nem illetem a bivak zsákomat. Sőt dícsérő szó illeti. Mert nélküle a vihar nagyon el vert volna. Azóta is állandó társam az utakon.

Térképen kinéztem a sziget túl oldalán egy nudista strandot.  Ez jó hely lesz, ilyenkor üres. Buszt is találtam hozzá, pontosabban busz végállomást.  Hosszas várakozás, és a menetrend ellenére úgy nézett ki a dolog, hogy ma nincs busz.  Elindultam, majd beugrottam egy taxiba, és kialkudott árért elvitt ahová menni akartam. Megadta a számát, ha kell csak hívjam és extra tarifa nélkül értem jön.

Természetesen ha már ilyen jól alakultak a dolgok, a nap is kisütött.

Egy kiszögelést megkerülve, egy hegyi kecske ösvényen, eltornáztam magam egy paradicsomi öbölbe.

Sziklafalakkal körül ölelt öblöcske volt. Az ölén lankás parttal, kényelmes fürdőzőhely. Kisebb fák, cserjék nyujtottak védelmet. Látni, hogy mások hosszan itt táboroznak, a helyük kitisztitva, a kövek körben felrakva, és miniden rendezett, mint ahol ember nem jár. Sehol szemét.. A parton kijelőlt dohányzó hely??? Táblácska jelzi, egy felnyitott vizes palack a csikk gyűjtő. Na otthon maradottak , hiszitek ezt. Ez a kulturált viselkedés alapja.

Egy kanyargós ösvényen befelé indultam egy völgyben a sziget belseje felé.  Hová vezet vajon. Kellemes rejtett tábor helyeket fedeztem fel. és végül egy kis forrást.

 Az ivóvíz is megvan.  Néhány száz méterre a parttól. Itt bukkan elő. Rövid útját   a felszínen kikövezték, majd  ismét a föld alá buvik, és már ott folytatja útját be a tengerbe.  Azóta is sokat gondolok rá, hogy végig gondolva az útját, a part közelében ásott kis kúttal ismét  felszínre csalhatnám. Gavoson láttam hasonlót. Víz sehol, patak sem, de tapasztalt emberek, gödröt ástak a homokban olyan mélyre mígnem előbukkant a búvó patak.  Sziklákkal levédték az alját a beomlástól. Néhány lépcső fok és elérhető a hideg édes víz. Az első ilyen meglepetésem Krétán volt a Sweet woter nél.  Sok édes víz forrást találtam. A legmeglepőbb, ahol a sós tenger hullámaitól alig egy méternyire bukkant ki a hideg édes víz a homokból.  Búvó patakon jött le a hegyekből.

A természet csodái. Ezen ismeretek, tapasztalatok nélkül könnyen szomjan hallhat az ember, pedig ott az ivóvíz alatta.

A felfedező utam előtt  kipakoltam a hátizsákom és kiterítettem száradni mindent. A nap még fent volt ,melegen sütött az öbölre így aztán úszni mentem.  Nem mondom hogy meleg volt,  szigonyozáshoz végképp hideg, de egy kis élvezkedésre,  fürdőszoba helyett megfelelt.

Nem maradt más hátra mint a vacsora elkészítése a tegnap fogott kalmárból.

Pirított fokhagymás Kalmár rizzsel. 

Még néhány napot töltöttem itt sikeres horgászattal,  majd úgy döntöttem, hogy még alig láttam valamit. Ezt a helyet örökre emlékeimbe vésem. Lehet még visszajövök, és itt telepszem le, vagy ez megtartom mint egyik „ nyaralómat”. Eddig két jó helyet tudok Gavos és Chios. De előttem az egész Égei tenger, a számtalan szigetével.

Az utazás folytatódik, de már találtam valamit,  azokból amit kerestem. Először is egy népet, embereket, akik nem önzőek. Élnek, és élni hagynak, egy csodálatos tájon.