A trapper útra kél II.

A trapper útra kél II.

A már napok óta  megszokott köd, a friss hóval belepett régi nyomok. Csend,

magány.  Úton vagyok ismét. Elérem a „Steinpilz” – re emlékeztető fatörzsből formázott, belevájt kegyhelyet.

 A mély hóban a bakancsaimra csatolt hótalpak segítik a továbbjutást. A síléceket, ugyanúgy mint legutóbb, most is két hegy közötti állomáson hagytam. Azzal a különbséggel, hogy megkértem, motoros szánnal vigyék vissza a központba. Ott várjanak rám, amikor harmadnap múlva egy nagy kanyarral visszatérek oda. Ezt a kanyart az idő rövidsége miatt gépkocsival teszem meg. Ismerősöm értem jön a völgy végét keresztező útig.

Ez a két napos utam az előző folytatásaként, egy képzeletbeli prémvadász minden napjaiba avat be. Hogyan tudok életben maradni, mire van szükségem, milyen fortélyokat kell ismernem. Vadászni most nem áll módomban. Ilyenkor mit eszek, hát amit magammal hoztam a zsákomban. Egyetlen dolog amit helyi anyagból tudok most elkészíteni, a fenyő tea.

Más évszakokban tudok gombát gyűjteni, teának mentát. Érés idején, áfonyát.

Ismerős hegyoldalak között kanyarogva haladok előre és feljebb. A hegygerincbe ékelődött nyergen átkelek. Könnyebbé válik a járás, lejt az út.  Elágazás.

 Legutóbb itt jobbra vettem utam, most balra, lefelé, a Lammertal felé. Meredek hegyoldal. A szintkülönbség úgy 2-300 m lehet. Egy bukfenccel bizony hamar lejutnék. Annyira nem sietek.

Komótosan cikázok, gyönyörködöm a természet nyújtotta szépségekben. Valamikor régen egy ölesnél is vastagabb fa dölt, csúszott le, a meredek oldalon míg meg nem állt. Utamban fekszik, de kényelmesen átbújok alatta.

 A mozgó köd láttatni engedi a szemközti égre törő sziklafalakat. Szellő sem rezdül. Holló kurrogó hangja szál alá. Válaszolok neki. Takarásomban mozdulatlanul állok, nem vesz észre. Visszafordul. Cikázva, lendületesen zuhan alá, majd felemelkedik. Engem akart kiugrasztani a fák ágai közül, hogy megnézzen magának? Én nem mozdulok, ő folytatja útját.

Kiérek a fák közül, sejtelmes köd vesz körbe.

A meredély alján már kitárul a völgy.

  Havasi legelő, itteni nevén Alm, tárul fel előttem. Őrbódé, nyitott sorompó, nem állja utam. Katonai gyakorlótérre, lőtérre jutottam.

 Csend, magam vagyok. Már táborhely után akarok nézni. A meredek hegyoldal, mindenütt meredek. Itt már akad alkalmas hely, de inkább elhagyom a civilizált világot. A hóból kimagasló karók jelzik az út hol létét. Balra mély vízmosás, bár inkább széles mint mély. Most száraz, a havat leszámítva. Belemegyek. Három méteres magasságú alámosott partfal mutatja a víz erejét.

 Olvadáskor nem lehet itt sétálni. Most megtehetem. A látvány változatossága gyönyörködtet. Na itt jó lesz. Balra fel a sziklák felé. A hó ugyan mély, de a fák alatt találni tisztább, foltokat. Vízszintesen futó combos gyökér. Ide tudok ülni, mellette egy kis bucka ez lesz a tűz helye. Szemben letapostam a havat, beleformázva a fekhelyül szolgáló mélyedést.

A szokásos tűzgyújtás, hó olvasztás. Saccra ,1m 30cm hosszú fenyőágat fűrészelek le. Most nem a bicskafűrészt használom, hanem az EDC táskámban levő fafűrész penge darabkát. Kényelmetlenebb, tovább tart, de a célnak megfelel és alig foglal helyet.

 Az ágat ívesen meghajtom, majd a két végén bevágom a fűrészlap helyét.

 Két kis pecek, néhány mozdulat, és készen az íves nagy fűrész. Valóságos remekmű. Szép az íve. A 0,8m es fafűrész laphoz, kb. 1,3 m es ágat hajtottam, s így a keret hasas lett.

 Elvileg két arasznyi vastag fát is ki tudnék vágni vele. Az pedig egy ház mestergerendájának is megfelel. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni, tiltott fakivágás miatt. Komolyabb menedék építését, de legalábbis az alapok gyakorlását későbbre tervezem. A következő szerszámokkal. Gransfors kisbalta, Bushman kés, bicska fűrész, helyszínen készített keretes fűrész, egy véső (25mm széles ) már megvettem, cigány fúró ( 16mm széles, és 320 mm hosszú)ezt megrendeltem. Németországban a Stubai még gyárt ilyeneket. Ennyi szerszámmal, fúrott, faékkel csapolt komolyabb szerkezetű, gerendázatú kis házat is fel kell tudni építeni.

Minden egyes alkalommal egyre jobban elvagyok ragadtatva ettől a keretes fűrésztől.

Gyorsan kész és mi mindenre használható.

Most újabb száraz ágat vágok le vele.

 Kell egy araszos vastagabb és egy hosszabb vékonyabb. A vastagabbikat késsel, ütőfával hosszába ketté hasítom.  A vékonyat szépen letisztítom.

Micsoda gondba lennék, ha a szikravetőmet leejteném egy mély hasadékba, vagy mondjuk lenyelné egy medve. Szóval hogyan tudnék még tüzet gyújtani. Megvárhatnám míg a villám belevág egy közeli fába, azt felgyújtja, én meg túlélem. Majd egy elhullott  állat üres koponyájában őrizni és életben tartani a parazsat. Valahogy így lehetett ez ős őseink idejében.

Valamikor valaki feltalálta az íjas tűzfúrást. Aztán a gyakorlat feledésbe ment, csak a tankönyvek ősemberekről szóló rajzain marad fent. Jött a mai ember akit érdekelni kezdett a rég múlt idők egyszerű, nehéz, de természetes élete. A világvárosok lakói pedig retteghetnek, egy áramszünettől is. Megáll az élet.

Én is újból tanulom, amit az ősök tudtak. Többszöri próbák után sikerült már a tűz ilyen módon meggyújtása. Akkor nyár volt, szárazság. A módszert eltettem a tudatom mélyére. Gyakorlás nélkül pedig nem sokat ér. Nosza kezdjünk neki.

Szükséges felszerelés. Zsinór.

 Ha nincs, csalánszárból is tudok fonni, de ez évszakhoz kötött. Nyárfakéregből zsinór készítést még nem próbáltam. Végül is a hátizsákomban mindig van zsineg, de a cipőfűző is megteszi.

A többi alkotórészt a természet adja.  Kiválasztásuk gyakorlatot igényel, csakúgy mint az egész művelet. Alaplap, tokmány, szár, és az íj.

 A szár lehetőleg egyenes legyen. Az alját gömbölyűre, a tetejét hegyesre faragom. Az alaplap kis ujjnyitól ne legyen vastagabb lap és ne billegjen amikor leszorítom. Késem hegyével mélyedést faragok bele. A tokmány maradjon meg fél gömbölyűnek, jobban passzol a tenyérbe. Ebbe is mélyedést készítek. Az alaplapot leteszem a földre és rálépek. A szárra egyszer rácsavarom az íj húrját. A gömbölyű felét beleillesztem az alapon képzett mélyedésbe, a hegyesebb végét a tokmány mélyedésébe. A tokmánnyal a szárat finoman az alapra nyomom bal kezemmel. Jobb kezemmel az íj szárát fogom és fűrészelő mozgással a szárat forgásba hozom. Ez közel sem fog olyan könnyen menni mint ahogy itt leírtam. A türelmes gyakorlás eredményre vezet.

A szár az alaplapban a mélyedést szép fél gömbölyűre formálja, miközben égeti a fát.

Ennek jelei a füst és az égett fa szaga. Miután szép formás fészket készítettünk a szárnak, elő a kést. Az alaplap szélétől a „fészek” közepéig ék alakú bevágást készítünk, a fa teljes vastagságában.

 Na ezért nem jó a túl vastag alaplap. Ennek és a szárnak száraznak kell lennie. A tokmány szintén lehet száraz, az alap másik fele, azonban zöld levéllel vagy egyéb módon nedvesíteni, hűteni kell, hogy jól csússzon.

Ezzel készen az tűzfúró felszerelés. Ha jól dolgoztunk, megfelelő a felhasznált anyag, sikeres a tűzgyújtás, ez a készlet többször is használható. Mielőtt elkopna, gondoskodunk az alkotó elemek pótlásáról.

A tűzfúrása.

Az előbb leírt módon összeállítjuk a készséget. Az alapban forgó szár sötét barna égett faport fog termelni kis parázzsal. Ez a por beletapad az ék alakú bevágásba.

Innen kiütjük, vagy a kés hegyével kivesszük, majd az előre odakészített élesztékbe, (száraz fűcsomó)helyezzük. Finoman fújva, lángra kell hogy kapjon.

Milyen egyszerű is az elv. Most jöjjön a gyakorlat. A fészek beleégetése kilégítően ment. Kis füst, égett fa szaga. Szaga?!  Mennyei illat! A jó munka jelzője. Korai az  öröm. Nem jutok előbbre. Leginkább a bajt a következőkben látom.

Gyakorlatlanság. Ez az első. A szár rendszeresen kiugrik a helyéről, elrepülve a hóba vizes lesz. Az íjjal is havat verek fel. Ezekkel már el is értem, hogy a szár alja, a tokmány mind vizesek lesznek és a tűzgyújtást  eredménytelenné tegyék. A negatív eredmény is eredmény. Eközben is tanul az ember.  A készséget elraktam. Majd valahol másutt, száraz helyen ismét megpróbálom ezekkel. Ha nem jó, másik anyagot keresek.

Míg ezen munkálkodtam a hobó kályhám tüzét sem engedtem kialudni. A parázs felizzításához, köztudottan fújni kell. Általában az ember odahajol. A füst csípi a szemét, a tűz perzseli a szakállát és hasonló kellemes élmények érik. E jóságokat elkerülhetjük egy kis cső segítségével.

 Ez szintén a hátizsákom tartozéka. Úgy meg lapul benne, hogy észre sem vesszük. Nagyon jó hasznát tudjuk venni, ivóvíz nyeréséhez szűk helyről. Faodvából, kövek alól, búvó patakból.

A Hobó kályha tökéletesen megfelel mint kis tűzhely. De vannak még más megoldások is és mindnek megvan az előnye a másikkal szemben.

Két évtizede is már annak mikor hosszabb időket töltöttem Dániában egy ragadozó madár telepen. Majd a legészakiabb csücskében közel a tengerparthoz.  Dánia fennhatósága alá tartozó Ferröer szigetről származott egy kollégám. Ő mutatta és ezért elneveztem Feröer kályhának. Azóta már feltalálták az internetet, és ott, Svéd kályha néven említik a különböző variációját.

Alaphelyzet. Fogok egy farönköt, felállítom, és mélyen befűrészelem. A hasadék alját begyújtom.

 A láng a résben felfelé szál mint valami kéményben, jó huzattal.

 Akár órákig éghet anélkül hogy bármi gondunk lenne vele.

Folyamatosan adja a meleget. Nem alszik ki, nem kell tűzre rakni. A rönk tetejét egyenesre vágjuk, lábast, teáskannát is tehetünk rá. Főzhetünk rajta, este világít is nekünk. Fakitermeléskor a láncfűrésszel könnyen ejthetünk megfelelő széles, mély vágást. Bele öntve egy kevés üzemanyagot, már ég is a tűz. De most nem ott vagyunk.  A keskeny fűrészlapommal ejtett vágást nem tudom mivel begyújtani. Más megoldás. Száraz fából kuglit fűrészelek, az imént készített keretes fűrészemmel. A késemmel, ütőfa segítségével kettéhasítom. 

A késem kímélése céljából csomós fát ne akarjak ketté vágni. Ezért csak akkora lesz a kugli, amelyet „ visz „ a késem. A két felet egymáshoz illesztve, közibük távtartót teszek. Kavicsot, ágdarabot. Valamivel egymáshoz kell rögzíteni. Itt most a hóba mélyesztem. Jól tart. Begyújtás. Erre a célra rendszeresen készítek és az élesztékekkel együtt hordok magammal kis lapos gyertyákat.

A kanócot meggyújtva, a gyertyát állítva, a rés aljába teszem. A többi már a tűz dolga.

 Ez a megoldás jól jöhet, mint jelen esetben, a vastag hóréteg fölött tüzet rakni, főzni, egyetlen kis rönk segítségével. A magas hegyekben, a fahatár fölött kincs minden kis fahasáb.

Estig még van időm egy újabb kísérletre.

Ezt nevezzem fáklyának, de főzésre is alkalmas. Ágakat körben beleszúrtam a hóba, oly módon, hogy köztük egy kis kémény maradjon.

 A belső felükön késsel megvagdostam, tollas ágat imitálva, majd meggyújtottam középen. 
 Gyantás fakérget és nyírfakérgét használtam hozzá.

Időközben megfőtt a maréknyi rizsem vacsorára. Utána a desszert, mazsola.

Sokáig hallgattam az est csendjét, mielőtt kioltottam a tüzet.

Jobb szeretek szabadban aludni, vagy függőágyban és nem sátorban. Ez  ráadásul, nagy is, nehéz is. Azért hoztam mégis magammal, hogy bebiztosítsam magam az időjárás viszontagságaival szemben. Ezen a télen még kevés hó esett ahhoz, hogy vihar esetén biztonsággal el tudjam ásni magam. Másik előnye, hogy a sátor felállítása után a felszerelést ott nyugodtam kirakhatom, nem lesz havas, de leginkább, hogy nem nyeli el a hó.

Kényelmesen, jól aludtam.  Reggel Szirti sas hangjára ébredtem. Ez az ide illő muzsika.

A szokásos reggeli teendők. Tűz gyújtás, kávé, hó olvasztás az útra. A megfagyott víz kiolvasztása a kulacsban.

A nyomaim eltüntetése. Kellemesen fagyos téli reggel volt. Visszamentem a vízmosás aljába, folytatni az utamat.

Komikus helyzetbe kerültem. Itt állok, nézelődök, gyönyörködöm a természet csodáiban, mikor hangfoszlányok, egyre kivehetőbb beszéd, zaja jut el hozzám. Figyelek. Kis társaság bukkan elő a fák közül. Négy középkorú hölgy. A helyi varrókör, netán a nőegylet tagjai? Vélekedtem róluk tréfásan. Szoktam látni magányos ifjú hölgyet, de leginkább kettesével. Társaságot már vegyesen. Ezért lepett meg ez a kép. Kis hátizsákkal hótalpas túrára jöttek, de innen már fordultak vissza. Egy vezető, három fő túrázó. Nyilván városiak, és ez a téli nagy kalandjuk része. Üdvözöltük egymást, néhány szót váltva útról, időről. Hagytam a hölgyeket előre menni az úton, én meg a vízmosás felé tekingettem, melyre épp itt keresztben egy mély zúgót építettek. Ezzel zabolázva az áradáskor alázúduló víztömegeket. Ezt jobb lesz az úton haladva megkerülni.  Közben a hölgykoszorú megállt, engem vártak, mint kiderült. Meg sem várva, hogy oda érjek, záporoztak felém a vezető kérdései. Mintha attól félnének, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek. Honnan jövök, merre megyek, hol alszok ( körbe mutatok , hát valahol a hegyen)húúú. Hány éves, már elmúlt 60, nahát. Hozzám intézve kérdéseit, a többieknek lelkesen magyarázott a vezető. Úgy éreztem magam mint az aznapi kalandjuk,  a napi látványosságuk része. Találkoztak egy idős hegyi emberrel, aki a szabadban alszik, fent az Alpok bércei közt.

Ez az érzésem csak erősödött, később, már a falú szélét érintő sífutópályán. Két férfi egy hölgy. Láttomra,  a hölgy szintén nagyon fellelkesült.

 Idősödő szakállas férfi nagy felpakolt hátizsákkal, túra botokkal és  hótalppal. A tipikus hegyi ember ábrázolás, csak hogy én élek is. Az ilyenkor szokásos kérdezősködést a közös fotó követte, majd nagyon megelégedve, boldogan folytatták útjukat.

A közben eltelt néhány nap alatt, míg e sorokat papírra vetettem. Szinte megállás nélkül havazik fehér pihe takaróval borítva mindent.